„Próza az, amit kinyomtatnak” – Ottlik Géza definíciója tökéletesen illik Borbély Szilárd kötetére is. A kötetben található szövegek, amint azt a főcím árnyékában található pontosító alcím is jelzi: körülírások, különböző műfajúak. Akad köztük publicisztikának szánt publicisztika, rövidtörténetnek szánt publicisztika, tárca, tárcanovella, visszaemlékezés, narratív esszé és talán egyetlenegy valódi, tehát ez esetben éppen fiktív elbeszélés. A szövegeket összeköti, egybehangolja az elbeszélő világban elfoglalt helye, azaz állandó otthontalansága, továbbá az a szenvtelen és rezignált stílus, ahogyan mindezt tudomásul veszi és értelmezni próbálja, valamint egy olyan radikális irányultság, amelyet egzisztenciális tétnek is lehet nevezni.
„Midőn tehát a testnek matériáját (…) az egész testben annyira elbomolva látjuk, hogy vagy a melegség belőle egészen kifogyott, vagy erőt vévén, rothadást okozott, az életet nincs ott tovább, miért keressük” (9.) – a kötetet nyitó Az enyészpont című leírásban szereplő archaizáló mondat a könyv egyik legkomolyabb és legnehezebb vállalkozásának is tekinthető. Borbély elbeszélői tekintete az élet után és a halál előtt is azt a valamit fürkészi a legtöbbször, amit életnek hívunk, és amelyhez (Borbély világában mindenképp) a szeretet fogalma és megléte kapcsolódik a legközvetlenebbül. Borbély az életet keresi továbbra is, az élet hiányának helyét látja meg a halott testben, „érzékeli az érzések helyét” (107.). (Nem véletlen a könyvborító sem: a legutóbbi két könyv Mantegna és Holbein egymástól teljesen elütő Krisztus-ábrázolása.). Ennek az irányultságnak nagy veszélye, hogy a halálesztétika vagy az egzisztenciálfilozófia intenzív jelenléte túlzottan egyneművé, és így vagy túldíszítetté, vagy túl elvonttá teszi a szépprózai szöveget.
Az esztétikai és filozófiai dimenziók mellett a kötet harmadik rétege a publicisztika. Borbély ezt az örökzöld peremműfajt, mely az életet és az irodalmat egy flekkben látja és láttatja, nagy kedvvel s hullámzó színvonalon műveli. A kötet talán leggyengébb publicisztikája, A birsalmasajt a címadó tárgy/jelenség hungarológiai jellegén töpreng. Hiszen fenti gyümölcs meglepően hasonlít a magyarokra: „A birsalma a magyar jellem része, mert kemény és fanyar.” (11.) Ezzel Borbély minden bizonnyal az esszencialista affektálást akarta befőzni, de végeredményben nem szellemes az egész.
Borbély gyerekkori visszaemlékezéseit és életének egy-egy nyomasztóan abszurd helyzetét egyaránt tárcán kínálja az olvasónak. A gyerekkorra való visszatekintésekben egyszerre lesz meghatározó a kádári szürke modernizáció visszavonhatatlan rombolása a magyar falu szerkezetében, a kirekesztettség, ahogyan az elbeszélőt és családját különböző okok miatt kizárta a falu közössége; ám mindezeken túl a visszaemlékezéseket mégis áthatja egyfajta nosztalgia, amit Borbély, Roland Barthes szép szavával, a gyermekkor tájéka iránt érez. Ennek a tájéknak egyaránt részei az olvasmányélmények, a ház körüli tárgyak (taplógomba, iszák, hászia – ritka szavak ezek, és hovatovább még ritkább tárgyak) (Gyerekkor falun); az is része, ahogyan átsétált az összekapcsolt falu hangsúlyosan másik részébe (A kastélykönyvtár parkja), valamint Borbély egykori katonatiszt nagypapája is a gyerekkor fontos alakja. Az ő személye köré szerveződik a félreérthető című A Göncz az egy strici című szövegdarab. A nagypapa terminológiájában a strici azt jelenti, hogy az illető, ottlikosan szólva: menthetetlenül civil. (Ottlik figurája többször is felbukkan a kötetben, mint egy nem folytatható hagyomány apafigurája, amint azt Vári György is érzékenyen észrevette kritikájában.)
Mintha ez a civilség lenne a szövegekben felbukkanó Borbély Szilárd egyik legfőbb identitása is. A kívülálló, a kurázsi nélküli civil, aki azáltal van jelen, hogy nincsen befogadva. Több írás is a szégyenérzet és a kudarctudat keserűen száraz dokumentálása. Hol a csótányirtó sértegeti őt (A csótányirtó), hol a kultuszminisztérium kopott diktatúrában elkopott portása nem engedi fel őt az irodába, ahol pedig ösztöndíjjal várják (Móriczka és a portás); hol a szeretetnélküli kalauz bírságolja meg, és ami fájóbb, alázza meg nyilvánosan (Egy InterCityn), hol az irodalmi múzeumban nézik őt levegőnek (Feljegyzések az irodalomról) – a szégyen ugyanaz. És amitől ismerősnek érezzük Borbély idegenségét, az a hasonló eszközök, technikák többszöri alkalmazása. A figura outsiderségét gyakran kompenzálja az értelmiségi lét túlértelmezésével: a fusizó csótányirtónak Csokonai-feje, a meghibbant minisztériumi portásnak Móricz-arca van, pontosabban lesz. Ezek után ne is csodálkozzon az illető, ha azt vágják a fejéhez, hogy „biztos bölcsész, mert olyan halk a hangja” (33.). Élet és irodalom (Esterházy azonos című írásával, valamint ikerdarabjával, Kertész Jegyzőkönyvével Borbély a Feljegyzések az irodalomról című szövegben foglalkozik) összesodródik, talán hogy az életidegenséget az irodalomban való otthonossággal tompítsa az elbeszélő; így lesz a portás mint a lét pásztora és a kalauz mint negatív Vergilius mitológiai szereplővé; és ezért tér vissza többször is a nevezetes Kafka-allúzió a Törvény kapujáról, ahová nem lehet belépni. Magába a szöveghelybe Borbély azonban kétszer is belelép, így az analógia kicsit tompul.
Kafka A bolgár kalauz című szövegnek köszönhetően a kötet egyik legfontosabb irodalmi árnyképe lesz. Borbély ebben az írásban az egyik legismertebb Esti Kornél-novellát írja és olvassa újra, egészen radikális nézőpontból. Előbb Franz Kafka álomleírását olvashatjuk, amelyben elképzeli/felidézi, ahogyan a Bulgárián átrobogó vonat folyosóján szemtanúja lesz a „kopott ripacs” és a bolgár kalauz egyoldalú beszélgetésének, amelyben Esti nem figyel beszélgetőpartnerére, csupán „egy idegen nyelv zenéjét hallgatja és élvezi” (134.). A szöveg második része Walter Benjamin ismeretlen feljegyzése a műfordításról és a másik megértéséről; kiegészítve a „nárcisztikus és öntelt” Kosztolányi-novella vázlatszerű német változatának kíméletlen kritikájával. Benjamin olvasatában Esti – aki beszéd és értés között tesz különbséget – cselekedete nem más, mint a bolgár kalauz soviniszta kizárása. Ebben a kolonialista interpretációban Esti nyelvesztétikai megfontolásokból – és hogy bizonyítsa kommunikációs képességeit – gyarmatosítja az egyszeri bolgár kalauzt, hogy ezzel éppen kommunikációs inkompetenciáját hirdesse látszat-humanista gőggel. „A megértésnek mindig nyelvre van szüksége” (141.) – mondja Benjamin, és mondja a magáét közben a kalauz, és eközben Esti még a metakommunikáció segédjeleit is arra használja fel, hogy – a minimális megértés és együttérzés helyett – maximálisan tettesse és fenntartsa ezt a teljesen egyoldalú és megalázó szituációt. Feszült oppozíció rejlik a Kosztolányi-Kafka-Benjamin történet bolgár kalauza és a Budapest-Debrecen IC-járat jegyellenőre között (Egy InterCityn). A kommunikációs defekt a két esetben különböző okokra vezethető vissza. A magyar kalauzból a képesség hiányzik, hogy megértse utasát. Képtelen elhinni a filológusnak, aki budapesti Csokonai-előadása után igyekszik haza Debrecenbe, hogy nem hazudik (a jegykezelő nem tud különbséget tenni fikció és hazugság között), hanem egyszerűen rossz vonatra adták ki a jegyét egy félreértés okán. A bolgár kalauznál éppen az utas, tehát Esti akadályozza meg a minimális megértést is, de belőle nem a képesség, hanem a szándék hiányzik, és tudatosan tereli a dialógust erre a vágányra, mondhatni, Esti nem tud különbséget tenni fikció és igazság között.
Kafka és Benjamin, és ezáltal kettejük műfordítója, a Kafka- és a Benjamin-szöveg megalkotójaként Borbély is kívülről tudja olvasni Kosztolányi kanonikus és kultikus szövegét, nem dől be az elbeszélő delejes históriájának, és nem elleplezi az aszimmetriát, hanem leleplezi azt. Ez a kívül-lét mint léthelyzet és mint elbeszélői pozíció Borbély egyik legizgalmasabb eszköze. Egyszerre van jelen a történetben, és egyszerre van kívül az eseményeken. „Szóval beburkolóztam az akkoriban elsajátított védekező tudományomba, önmagam áthelyezésébe, aminek a segítségével megtanultam, hogy ne legyek ott, ahol éppen vagyok.” (62.)
Ennek a permanens otthontalanságnak, kétlakiságnak grammatikai jelölője a könyv néhány elírása, végig nem vitt egyeztetése: „mert azt hitte, ezen a helyen nem kell felfüggesztenem magában a szeretetet” (85.), „évekkel korábban egy súlyos depresszió mélyén elsajátította az önmagamtól való távolságtartást” (107., lásd Urfi Péter megjegyzéseit). Túl azon, hogy ezeket értelemzavarónak vagy értelemserkentőnek tolmácsoljuk-e, szembeötlő, hogy ezek a Borbély-szövegek, melyekben önmagáról tudósít, egyszerre két paradigmában is szólnak. (Innen már csak egy lépés lenne, hogy az elbeszélő a romantikus irónia (b)irodalmába jusson, ahol az „én” bizonytalanságát a szubjektum kettéhasadása is demonstrálja. A szövegek azonban nem a romantikus irónia parttalan vidékei felé tartanak, Borbély stílusa és világnézete a barokk, a maga esztétikai naturalizmusával és aprólékos ismeretelméletével.)
Borbély ezzel a dialektikus szövegépítkezéssel írta körül a kötet legmegrázóbb zuhanását, az Egy bűntény mellékszálait is. Borbély Szilárd szülei rablógyilkosság áldozatai lettek 2000 karácsonyának szentestéjén: édesanyja a helyszínen belehalt koponyasérüléseibe, édesapja pár hónappal később hunyt el. Ez – a karácsonyi ÉS-beli publikálás és az esszékötetbeli megjelenés után – a harmadik szövegváltozatnak számít. Egy aprólékos filológiai elemzés tárgya lehetne összevetni, hogy hol térnek el egymástól a variánsok beszédesen és hol némán. Az első folyóirat-verzió esetében a szöveg körül nem volt különálló kontextus, így saját magának jelölte ki kereteit. Az Egy gyilkosság mellékszálai című esszéválogatásban, amelynek már címe is jelzi, hogy a könyv központi darabja volt, egy alapvetően teológiai kontextusba ágyazódott, bibliai mottók és citátumok tagolták, és az egész kötet ívét a gyilkosság (a szülők halála, Jézus halála, a soá) szent botránya tette ki, mint a rákérdezés radikalizmusa.
Jelen kötetben egy prózai szövegkörnyezetben az elbeszélés mikéntje került a fősodorba. A brutális történetet az egyes szám harmadik személyű narráció két szálon követi. Az egyik szál az árván maradt fiúé: „Minél többet gondolkodik, annál kevesebbet tud Ilonáról és Mihályról. (…) Bizonytalanná vált, hogy mit jelent a szeretet.” (87.) Hogy a bűntényt rekonstruálni tudja, az arról tudósító szövegek felé fordul. „A szöveg szenvtelen, a tényállás pontos rögzítésére törekvő közönye a szeretet helyére tolakodott.” (89.) A helyszíni és a boncolási jegyzőkönyv mellett az egyik elkövető tanúvallomása alapján próbálja rögzíteni, hogy mi is történt: „Egy bűntény, akár egy szöveg, mindig csak értelmezéseiben létezik.” (104.) A bűntényt a maga szövegszerűségében próbálja értelmezni, s a gyanúsítottat tekinti elbeszélőnek. Borbély szenvtelen objektivitásával a narratíva anatómusa lesz.
Borbély éppen a szöveg első mondatában felbukkanó kiüresedéssel szemben támaszkodik a reflexióra, „a csalás és tompaság nélkül működő tudatára”. És így jut el a jelek végigolvasása után az utolsó mondathoz: „A jelek arra utalnak, hogy szerették egymást.” (109.) Az Egy gyilkosság mellékszálai a kötet közepén, annak centrumában található, amolyan epikai mag, amelynek energiája és lendülete hivatott vinni az egész könyvet. A három erős és hangsúlyos megjelenést nem valószínű, hogy lehet fokozni. Míg a Mellékszál egy hosszú alkotói folyamat lezárása, hiszen ezen a gyászíven található a Halotti pompa, a Míg alszik szívünk Jézuskája és az esszékötet is, addig a könyv címadó szövege, az Árnyképrajzoló egy új korszak első darabjaként is olvasható.
Ez az elbeszélés több ponton is eltér a többi prózadarabtól. Közelebbről meg nem határozható térben és időben játszódik, valószínűsíthetően nem sokkal a francia forradalom után, német nyelvterületen. Az elbeszélés sikolyos és karneváli világa a német romantikát idézi fel. (Lásd László Emese kritikájának E.T.A. Hoffmannra és a Schlemil-legendára utaló észrevételeit.) A misztikus hangulatú történet kriminek van álcázva. Főszereplője az árnyképrajzoló, akinek egy rejtélyes gyilkosság felderítésében kellene segédkeznie Korf kapitánynak. De ez a világ éppen nem a derítések, hanem az árnyékok világa. Az egész szöveg a fény-árnyék, a világosság-sötétség, a nappal és az éjszaka dialektikájára épül. „El kellett választani a fényességet és a sötétséget.” (150.) Egészen mást képes látni: „A szeme egy idő óta már nem is a fényre, nem is a színekre vált érzékennyé, hanem az árnyékokra, meglátta ezt, a kontúrok elmosódottságát.” (153.) Eredetileg festőnek készült, aki a színekkel foglalkozik, végül az árnyéknak és az alaknak szentelte művészetét. Allegorikus művésznovella, sejtelmes bűnténnyel, és újra a halál utáni testnek (a test utáni halálnak) a szemrevételezésével. „Mert a fekete nem szín, hanem az eltűnő ajtó, az átmenet zónája, amelyen kilép a világból valami, amit addig sem sikerült megragadni.” (156.) Borbély ebben az írásban az összefüggő csendet tudja ábrázolni, valamint azt, hogy a csend és az árnyék mi mindennel függ össze.
Vö. Jánossy Lajos: Ítélet van
Vári György: Az Enyészpont ünnepélye
Sántha József: A szeretet
László Emese: Az átmenet kapujában
Urfi Péter: Ex Libris