A Biutifulban megtalálhatjuk az Alejandro González Iñárritunál már szokásosnak mondható tragédia-cunamit, a sok szenvedéstörténetet: a mexikói rendező emberi sorspoklokat vág ezúttal is nézője arcába. De hogy végül ismét csak összejön neki a katarzis, az elsősorban mintha Javier Bardem érdeme volna, aki izzadva, lihegve, de facto vért hugyozva viszi a hátán a produkciót, miközben a részletekben remekül ábrázolt különböző drámai élethelyzetek inkább kioltják, mint felerősítik egymás hatását.
Sírunk ugyan a megterhelő két óra leteltével, mert hisz emberek vagyunk, hogyne sírnánk, ha egy haldokló elbúcsúzik kislányától, vagy ha találkozik a halott apjával a másvilágon, főleg ha a haldokló korunk egyik legjobb színésze, de közben a mexikói direktort is sajnáljuk, akit legszívesebben megölelnénk, meglapogatnánk a hátát és a fülébe súgnánk: hívd fel Arriagát. Iñarritu ugyanis szokásához híven, sicher was sicher, ezúttal is a végsőkig meg akarja terhelni a néző szívét, csak túlzásba esik, az eddigi remekművekkel ellentétben az eredmény – feszes forgatókönyv híján – olyan, mint egy figyelemreméltó, de azért tipikus „elsőfilm”.
A mester ugyanis ezúttal nem az eddig jól bevált Guillermo Arriaga forgatókönyvíróval társult (ennyiben tehát tényleg egyféle debütként is felfogható a mozi), akivel olyan filmeket tettek le az asztalra, mint a Korcs szerelmek, a 21 Gramm vagy a Babel, hanem magára vállalta az írás feladatát is. (Hívd fel Arriagát!)
Az eddigi három remekmű is fojtogató film volt agyonterhelt főhősökkel, azokban mégsem vetült a gyanú a történetmesélőre, hogy önkényesen dob mindig egy újabb lapáttal a sztorira, amellett a különféle idősíkok szálai úgy értek össze bennük, hogy a befogadó kedvvel rakosgatta össze a fejében a mozaikkockákat. A rendező filmjeinek szándéka, céljai eddig jobbára világosak voltak, s amit vállalt, azt többnyire bravúrosan teljesítette. Itt erről nincs szó. A néző lát egy taszító, sokáig kesze-kusza történetet, ahol minden és mindenki szenved a penészes falak előtt, vélhetőleg még a madarak is az égen, a legvégén pedig – ha ugyan bírja addig cérnával és nem hagyta már el a mozitermet –, nem igazán érti, hogy akkor most mit is akartak neki mondani.
 Jelenetek a filmből |
Van itt minden, akár az ócskapiacon. Uxbal, a főhős (Javier Bardem) élete romokban. Mániás depressziós, alkoholista, drogos, ráadásul szépnek távolról sem csúfolható felesége otthagyta két gyerekkel. A nő a férfi ordenáré testvérével dug, talán kurválkodik is, miközben az otthonhagyott Uxbal nem tud veszekedés nélkül levezényelni egy vacsorát sem, többek közt azért, mert a csonkacsalád gyakorlatilag éhezik. Uxbal munkáját tekintve építkezési vállalkozó-féle, egy csomó kínai vendégmunkás (és azok gyerekei) vannak rábízva, akiket ő meg a testvére éhbérért dolgoztatnak, és egy raktár vagy gyárépület hideg, szűk pincéjében tartanak összezsúfolva.
Eközben főhősünk látja a halottakat is (vö. Hatodik érzék), rendszeresen hívják emiatt ravatalokra, ahol a gyászoló családok és az elhunytak közt közvetít. Ha ez nem volna elég, ő maga is haldoklik: előrehaladott prosztatarákot diagnosztizáltak nála. Mindezek történnek a nyomorultak nagyvárosában, ahol persze rossz idő van, mindenki rongyokba öltözött, drogos vagy droggal kereskedik, kurva vagy kurvázik, és a legvidámabb dolog, ami történhet velük, ha a műszaki kereskedés kirakatába kitett több tucat tévén éppen nem bálnaöngyilkosság megy. De általában az megy.
A Biutiful sok minden lehetne, de sajnos minden akar lenni. Lehetne például egy snájdig misztikus horror film; olyan ügyes, tényleg mesteri, ahogy a haldokló Uxbal árnyéka a szemünk láttára, tükörképe lassan, fokozatosan elválik a férfitól, eleinte csak egészen kicsit, alig észrevehetően, végül aztán teljesen önálló életre kel és elhagyja a férfit. Főként az amúgy realista történetben hat ostorcsapásként az ilyesmi. És persze a plafonon pókként mászó kísértetek is hatásosak, viszont akkor lehetne egy kicsivel kevesebb a hisztérikus nőből, a mindennapi nyomorban vergődő Barcelonából, a szenegáli bevándorló családból, a kínai vállalkozók homoszexuális szerelméről már nem is beszélve. Vagy lehetne éppen több is mindezekből, miért is ne, de akkor el kellett volna hagyni vagy legalább minimalizálni Uxbal szellemlátását, a halott vendégmunkásokat, a tükrökkel való játékot és a rákbeteg agóniát, illetve a halott apával való találkozást.
 A képek forrása: PORT.hu |
Akárhogy is döntött volna Iñarritu, bármit hagy is el negyedik nagyjátékfilmjéből, máris patentosabb, egyúttal hatásosabb a végeredmény, de hát ő mindent akart egyszerre. Szerencséjére ezúttal ott volt Javier Bardem, aki még egy alapvetően nem jófej Uxbalt is képes szerethetővé tenni. De épp mivel volt egy Bardemje, kellett volna jobban bíznia a színész bravúrjában, nem pedig rogyásig zsúfolni a történetet elvarrandó szálakkal, fura momentumokkal.
Azt például csak félve, így a cikk végén merjük megkérdezni, hogy ha Uxbal és csemetéi végig nyomorognak, miért kerül elő a halálos ágy alól mégis egy zsák pénz. Lehet, hogy csak mi voltunk figyelmetlenek és két szellempók közt elbambultunk, vagy Uxbal felejtette el a matraca alá rejtett vagyonát, miközben a gyerekei könyörögtek valami ehetőért.
Mindenesetre drukkoljunk, hogy direktorunknak megvan még Arriaga mobilszáma.