Tompa Andrea: Legelső könyvem, A hóhér háza szintén családtörténet, ahol a főszereplő egy kamasz lány, de sokkal fontosabb a családi, társadalmi, városi kontextus. A Haza attól személyesebb, hogy itt nem a kontextus körül járunk, a hősnek sokkal inkább az emlékezetében, tapasztalataiban, kételyeiben vagyunk benne, de leginkább a bizonytalanságaiban. Nem tekintem önéletrajzinak ezt a könyvet. Nemcsak azért nem, mert egyes szám harmadik személyben íródott, hanem mert mindvégig – miközben magamba tekintettem, mégiscsak – egy regényt írtam; egy hőst próbáltam megalkotni, akit idegen testként, idegen tárgyként szemléltem. Olyan történetet akartam írni, amin áttűnik a személyes is, bár ez máskor is ott van. Nyilván megírhattam volna távolibb, felismerhetetlenebb alakként, ahogy más könyveimben szoktam. De azt akartam, hogy ennek a narrációnak számomra is legyen személyes tétje, hogy a főhős ne akarjon nem válaszolni bizonyos kérdésekre, ne akarjon valamit megúszni. Ezt a döntést nem írás közben hoztam meg. Ahogy utólag beszélgetek róla, ezek a párbeszédek kényszerítenek arra, hogy gondolkodjam el a könyvön, pedig én már elengedtem volna, nem akarok erről többet gondolkodni.

 

 

TA: Mivel egy író figurát írtam meg, ezt nem tehettem volna meg tíz évvel ezelőtt, amikor nem is gondolhattam arra, hogy bármikor írónak nevezem majd magamat. Talán a mostani életkorom nagyon élesen tesz föl kérdéseket, hogy kik vagyunk, mi közünk egymáshoz, hol van helyünk a világban, mi a viszonyom a múltamhoz, az irodalomhoz, a hazáimhoz, tehát ez is kellett a könyv megírásához. Idén három évtizede vagyok Magyarországon, felnőtt életem hosszabb részét már itt éltem. Kellett ez az idő. Közben születtek más könyvek, ez elől mindig elléptem, mert azt éreztem, hogy nem jött el az ideje. Az írói önbizalmat is meg kellett szerezni. 

 

 

TA: Kerestem azt az írásmódot, ahol úgy lehet fölkínálni az olvasónak történeteket, hogy nyitott maradjon. Nem a regény, mert az valahol lekerekedik, hanem hogy sok történet beleférjen, miközben a szöveg megpróbál az olvasóból előhívni saját történeteket. Úgy próbáltam felkínálni ezeket a rajzolatokat, hogy derüljön ki: mi történik azokkal az emberekkel, akik a világban elmozdulnak valamerre, olykor határokat is átlépnek, vagy csak vidékről költöznek a fővárosba. Hogy egyetlen történet se lehessen olyan értelemben kizárólagos, hogy kik döntöttek jól vagy rosszul, kik a nyertesek, vesztesek.  Nyilván a kötetben is vannak mindenfélék, de ez nem annak a következménye, hogy valaki elment vagy maradt, az élet ennél sokkal bonyolultabb.

 

Közben az is kérdés, hogyan lehet úgy elbeszélni valamit, hogy ne legyen verseny a történetek között, másrészt megalapozni azt, hogy mindez elindítson egy saját elbeszélést az olvasóban. Hogy ne az én történetemre csodálkozzon rá az olvasó, mert az egy privát történet, és az nincs is benne. Lehet, hogy nagyon kíváncsi valaki arra, hogyan lehetett átjönni a határon és milyen volt a diákélet a 90-es években, de nekem nem ez érdekes, hanem az, hogyan ismeri föl valaki a saját vágyait, veszteségeit, azt a sokszor megmagyarázhatatlan elvágyódást, ami bennünk van, és aminek olykor neve sincs. 

 

A kérdés másik része, hogy a személyes életemnek is el kellett rendeződnie ahhoz, hogy valami módon reflektáljak az elmenetel-maradás-elvágyódás történetekre. Arra a furcsa emberi ragaszkodásra, ami ahhoz a nyelvhez, kultúrához, tájhoz kötődik, amiben megszülettünk, nevelkedtünk, ahol kimunkáljuk magunkban a megérkezést, ezeknek a kérdéseknek a rendbetételét, és csak utána lehet referálni erről a keresésről, amiben a hősöm sokkal kaotikusabb és bizonytalanabb, mint ahogy én éreztem magam. Mégis, a hősömnek ez a bizonytalansága, káosza az, ami arra késztetheti az olvasót, hogy próbáljon választ keresni arra, miért vágyom máshova, hogy miért lesz még mindig könnyes a szemem a nagymama házfalától, holott már nagyon messze vagyok tőle. Nem az állításokból, hanem inkább a keresésekből lehet megkapni ezt az olvasói választ, amiről persze nem tudom, hogy egyáltalán létrejön-e.

 

 

TA: Sokszor érzékeli az ember, amikor valami ismeretlen tájjal, az ott élő emberekkel találkozik, hogy bár soha nem járt ott, mégis otthonosan érzi magát. Nehéz megfogalmazni, hogy mitől van idegenségérzése valakinek. Van valami ismerőssége az emberi kommunikációnak, a dolgok megbízhatósága, kiismerhető volta, amitől otthon érzed magad. És persze van, amikor nem. Én is pontosan emlékszem, hogy az egyetemen az évfolyamtársaimmal alig találtunk közös dalokat egy buliban. Más volt a múltunk. Arról nem is beszélve, hogy egy kisebbségi mindig hordozza azt a sündisznó létet, amiben arra próbál figyelni, hogy ne tegye ki magát valami megbántásnak.

 

 

TA: Nem, de nagyon hosszú folyamat, amíg az ember túllép ezen; amikor nem érzi magát kisebbséginek, még akkor sem, ha a politika azt üzeni nekem, hogy legyek szíves annak maradni. Én nem fogom annak érezni magam a politika kedvéért sem. Nagy belső munka, hogy leküzdjük ezeket az akár generációkra visszanyúló félelmeket. Persze a határon túlról való megérkezés nehézsége megvan; ki kell ismernünk ezt a világot, ami azért soha nem volt igazán befogadó, ma pedig végképp nem az. Nekem Amerikában volt az az érzésem – persze nem a mostani állapotokról beszélek -, másnak Londonban vagy Berlinben, hogy lehet örülni annak, hogy a világ sokféle és sokféle ember van benne, sokféle bőrszín és kultúra.

 

Nyilván az érkező is sokszor bezárkózó, bumfordi ember, aki gyakran nagyon jól akar teljesíteni, hogy elfogadják, mert el kell fogadtatnia magát. Nekem is van egy ilyen hősöm, aki mindent nagyon jól akar csinálni, aki mindenáron bizonyítani akar. Ez az egyik mintázata az emigrációnak, és nagyon sok más is van. Az is nyilván árnyalja a képet, hogy nemcsak a magam ügyeit szkenneltem bele a könyvbe – nagyon sokat tanultam a migrációkutatóktól, szociológusoktól. Ma ez a világban nagyon éles kérdés, tele feszültségekkel, hiszen óriási a migrációs mozgás. Megpróbáltam megérteni a migráció színeit, átszűrni magamon, és amennyire lehet, leképezni egy osztályközösségen keresztül.

 

 

TA: A történettudomány, a szociológia is sokat beszél az érzelmekről. Felnőnek efféle migrációs nemzedékek, integrálódnak vagy sem, de a következő nemzedékeknek teljesen más kérdései vannak. Másfajta megközelítéssel viszonyulnak a dolgokhoz, kevésbé érzelmesen, mint a mi korosztályunk, kizökkentenek a pátoszból, amire hajlamosak vagyunk. Ezért is kellett nekem egy olyan szereplő, aki ellenpontozza a főhőst. 

 

 

TA: Emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy ez lesz a könyv címe. Nagyjából egyharmada volt készen, és nyilván volt elképzelésem arról, hogy mit akarok, merre megyek tovább. Rátaláltam a címre, ez így volt korábban is, általában két-három hónapig eltart, amíg ízlelgetem magamban, nem mondom senkinek. Meg kell szoknom, alá kell raknom a szöveget. Ez egy oromzat, a ház még sehol, miközben persze azt kell építeni. Érdekes, hogy ez és az Omerta is sziklaszilárd cím volt. Tudtam, hogy van kockázata, bizonyos szempontból provokatív is, és eszembe jutott, hogy igen, Kölcsey Ferenc írhatja le a haza szót, vagy a 19. századi romantika, ez nem egy 21. századi, könnyen használható fogalom. El akarunk menni előle, nem használjuk a mindennapi életben, mert túl súlyos. Miközben fontos, hogyan tudjuk ezt körüljárni, mi a viszonyunk hozzá. Nem a szóhoz, hanem ahhoz, ami mögötte van, a táj, az ország, az országhatáron túli nyelv, kultúra.  

 

 

TA: Mindenkinek van egy válasza, mint ahogy az én gondolataim is ekörül forognak. Azt képzelem, hogy nem tudnánk olyan szereplőt találni, akinek ne lenne erre válasza. Ez az a fajta étlap, amihez az olvasó is hozzáteheti a maga változatát.

 

 

TA: Azt hiszem, van válaszom arra, hogy mi a viszonyom Budapesthez, és – leszámítva a koronavírust – havonta járok tanítani Kolozsvárra, nagyon élő kapcsolatom van a várossal. De nemcsak Kolozsvárra szoktam menni, hanem Románia más helyeire is. Ezek már elfoglalták azt a helyet a szívemben, ahonnan nem lehet őket kimozdítani. Tulajdonképpen szabadon engedtem azt a vágyat, hogy a könyveim által kötődjek a városokhoz, de most, a vírus idején nagyon hiányzott, hogy sétáljak egyet Kolozsvár főterén.

 

 

TA: Igen, de mégis megmarad a viszony. Én nagyon sokat utaztam életem egy bizonyos szakaszában, ami alatt az ember megérti, hogy iszonyú fontos, hogy az otthonérzés nem helyhez kötött. Nekem van otthonom Budapesten, egy valóban családi otthon, de otthonosan tudok lakni Kolozsváron, annak ellenére, hogy szállodában lakom, és ha elmegyek Szombathelyre vagy külföldre, próbálom ezt az otthonérzést magammal vinni. Az ember nagyon kitett és bizonytalan a világban, ha nem érzi, hogy neki helye van valahol. És ez sokkal több, mint születési kérdés, helykérdés, kultúra, nyelv és országváltás. Ez annak a kérdése, hogy érzem-e jogosultságát a létemnek, mert bizonyos értelemben ez az otthon. Hogy van-e valami dolgom a világon. Ha ez nincs, elkezdünk kihullani belőle, és annak szörnyű következményei vannak. Mint ahogy bizonyos értelemben én is hurcolom a családunkban ennek az otthontalanságnak a következményeit, talán éppen ezért fokozottan érzem annak a fontosságát, hogy otthon kell lenni.

 

 

TA: Ez a kérdés nyilván sokakban fölvetődik, anélkül, hogy emigrációs előzményeik lennének, de azt hiszem, hogy akinek van már országváltási tapasztalata, élesebben teszi föl magának a kérdést, hogy miért van itt. Most már azt szoktam mondani, hogy ez az otthonom. Innen ugyanolyan súlyos elhatározás visz el, ha elvisz, bár ez nem fordul meg a fejemben, mert személyesen jól érzem magam. Az más kérdés, hogy társadalmi lényként viszont nem. Ha felmerül valaha bennem, hogy Budapest túl nagy vagy túl zajos, akkor nem tudom, hogy mi lenne a választás; hogy Magyarországon laknék vidéken vagy Romániában, hogy elkerüljem a nagyvárost. Ezek már annyira finom árnyalatok és különbségek, hogy nem érzem a tétjét, hogy Nógrádban lakjak vagy a Csíki-medencében, és csak az a különbség, hogy ott nem fog beérni a paradicsom, mert túl hideg van…

 

A szöveg elkészítéséhez a szerző az Arcanum Adatbázist használta.