Revizor: Azon bábosok táborát gyarapítod, akik eredetileg prózai színészek akartak lenni: a felvételin csábítottak magukhoz a bábszínészek.
Horváth Márk: Kamaszkori vágyam volt, hogy prózai színész legyek. A prózai felvételin matekoztam kicsit, majd átmentem a bábosokhoz: láttam, milyen sok remek prózista jön onnan, arra számítottam, hogy majd én is átlépek oda. Amikor Tengely Gáborék hívtak, hogy menjek át a felvételijükre, tökéletesen hoztam azt a sztereotípiát, aminek a lebontásán dolgozunk: elképzelni se tudtam, hogy valaki önszántából bábos akarna lenni. Már a felvételin zseniális dolgokat láttam, de még nem szippantott be teljesen a báb. Tisztelettel néztem a kirakott bábokat, de nem akartam azokkal dolgozni. Inkább csináltam parafadugókból egy emberkét, aki egy iskolapadról lezuhanva lett öngyilkos – ne kérdezd, milyen gondolataim voltak akkoriban, mindenesetre ő volt az első készített bábom.
![]() Kocsis Rozival és Markó-Valentyik Annával A halhatatlanságra vágyó királyfiban |
R: Megbántad valaha a döntésedet?
HM: Nem, de ma is rácsodálkozom, hogy mennyire más oldalról közelítünk mi egy anyaghoz, mint a prózai kollégák. Sokszor úgy érzem, hogy agyasabbak vagyunk: többet gondolkodunk, de kevesebbet próbálunk ki. A prózaiak könnyen belemennek, mutatják, végül a rossz kihullik, megmarad a jó. Nálunk már a képzés során is csak akkor kerülhetett valami színpadra, amikor elméletben már működőképes volt. Vágyom is arra, hogy ne agyaljak túl mindent, legyen szó szerepről vagy akár tervezésről.
R: Miben különbözik egy bábos koncepció egy élőszínházitól?
HM: A bábban nem keverheted a szezont a fazonnal, vagy ha mégis, kell egy nagyon erős rendszer mögé, amit felrúgva megszületik a poén, amiről az egész szólt. Az élő színházban a rendező emberi viszonyokat rak fel, mi anyagminőségeket pakolunk egymás mellé, és jobban kiütközik, mi működik mivel és mi nem. Az embereknél a kémiával kell sakkozni, itt viszont koherens tárgyi világot kell építeni. Egyszerűnek tűnik, de ha az ember egy megírt történethez akarja illeszteni, rájön, hogy nehéz a szinteket összehangolni.
R: Az utóbbi években mintha az élőszínészes előadások jóval inkább elterjedtek volna, mint a klasszikus bábozás.
![]() Makrancos Kata junior |
HM: Ezt a saját bőrömön is éreztem: miután a Vaskakashoz szerződtem, három év alatt egyetlen paravános előadásom volt. Valahol ez imponált is, hiszen tulajdonképpen prózai színészként kellett jelen lennem. Tengely Gáborral beszélgettem erről nemrég: szerinte azt, amit nem kapok meg az anyaszínházamtól, a saját projektjeimben valósítom meg. Lehet ebben valami, tényleg jól érzem magam a vásári technikában. Volt egy felbuzdulás sok évvel ezelőtt a szakmában, hogy a színészek bújjanak elő a paraván mögül, de nem gondolom, hogy mindenütt élőszínészes előadásokat kellene játszani. Az idősebb generáció paraván mögött töltötte az életét, bele akar kóstolni ebbe is, a fiatalok meg talán trendinek látják, de mondjuk ki, hogy kevesebb készségszintű technikai tudás kell ehhez, mint akár egy kesztyűsbábhoz. Azért van átmenet: Markó Robi Óz című előadásában a saját bádogember figurámat egyértelműen bábként kezelem. Nem képzelem róla, hogy én mozgatom, de olyan kimódolt stílusa van a karakternek a maga robotos, szögletes mozgásával, hogy akár mozgathatnám alulról vagy felülről is, itt viszont benne vagyok, úgy keltem életre az alakot.
R: Erre az irányváltásra például felkészítettek az egyetemen?
HM: A mi képzésünk színházi gondolkodó embereket nevelt: mindenből kaptunk egy picit. A gyakorlati órákra is sokszor kellett elméleti koncepciókkal előállni. Csató Kata, Tengely Gábor gyakran adott ki írásos feladatot, amit egy osztálytársnak kellett megvalósítani, így egyrészt azonnal láttuk, működőképes-e a gondolat, másrészt rendezői gyakorlatot is kaptunk. Nem feltétlenül a paraván mögé terveztek minket, sőt azt sem mondanám, hogy kizárólag bábszínházra. Több osztálytársam prózai színházban dolgozik, és valóban minden lehetőségünk megvolt, hogy kipróbáljuk magunkat. Vásári játéktól a kortárs mozgásszínházig bármit csinálhattunk, és mindig tudtak olyan konzulenst hívni, aki érdemben reagált rá.
R: Az, hogy van érzéked a tervezéshez, már az egyetemen körvonalazódott?
![]() Leszállt az ég dicső királya |
HM: Hogy tényleg van-e hozzá érzékem, a mai napig kérdés a számomra, de tény, hogy az egyetemen kezdtem manuális dolgokkal foglalkozni. Dékány Barna kért meg, hogy Novák Eszter Brecht-vizsgájához készítsek bábot. Elmondta, mit kell tudnia a bábnak, én ajánlottam a szicíliai marionettet, majd elkészítettem a legolcsóbb anyagokból. Az első nagy munka Kulcsár Noémi Macbethje volt, aztán a TÁP Színház Babahajója: mindkettő komoly tapasztalatszerzés volt, majd megtaláltak az újabb felkérések. A saját darabjaimhoz praktikusan készítem a bábokat, mivel tudom, hogy mit akarok vele csinálni, ahogy azt is, meddig terjedjen a báb tehetsége. Néha eluralkodik rajtam a megalománia, ezt meg kell tanulnom kezelni. Az a nagy szerencse ért, hogy Boráros Szilárddal dolgozhatok a Vojtinában, a jelenleg is készülő Vas Laci című produkcióban: Szili mint a mentorom, egyfajta pedagógiai supervisor. Rengeteget tanultam tőle arról, hogyan lehet még egyszerűbben megcsinálni az elképzelésemet. Mesélte, hogy Lengyelországban egyszer egy homokozót tervezett egy üres színpadra, és a rendező lelkesen közölte, hogy ez a legjobb díszlet, amiben valaha dolgozott. Hogy miért? Mert ott mindent meg lehet csinálni!
R: A tervezői, kivitelezői énednek azért is van létjogosultsága, mert egyik szakmában sem dúskál a bábszínház igazán jó szakemberekben.
HM: Sokan keresnek is, azt hiszem, van bizalom irántam. Szeretem ezt csinálni, ahogy azt a pillanatot is, amikor a színésznek odaadom a bábot – pláne, ha nem rontja el másnapra. Bár ha túl sok tervezői munkám van, már várom, hogy játszhassak. És ha van egy előadásból egy ötvenes szériám, megőrülök, hogy újra farigcsálhassak.
R: Az én első fontos színházi élményem veled kapcsolatban az, amikor egy szál gitárral arról énekelsz, hogy Mohácsi János nem tartott nektek kurzust az egyetemen.
![]() Gergely Rozáliával az Ózban |
HM: A Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk a második munkám volt Kelemen Kristóffal. A Színmű különböző évfolyamairól érkező diákokat hívott össze, és a próbák valójában interjúsorozatot jelentettek velünk az egyetemről, a szakmáról. Amit ott elmeséltem, nagyon fájt: bíztunk Mohácsiban, és nem is rá voltam igazán dühös, hanem arra a helyzetre, hogy nem tudtunk erről normálisan beszélgetni.
R: A szakdolgozatodat a szakrális színházi formákról írtad. Ha jól értem, a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíjával most ezt az irányt gondolod tovább.
HM: Nagykanizsán piarista diák voltam, onnan kerültem be a Színműre: a védőburok hirtelen pukkadt ki. A hirtelen jött szabadságot nagyon élveztem. Jártam még templomba egy ideig, de elkezdett zavarni, hogy az egyes miserészekben felismertem a különböző dramaturgiai funkciókat. Hatást elemeztem, és azzal, hogy maradéktalanul megismertem a szertartás minden elemét, elveszett a misztérium. Egyetemista voltam, amikor jöttek a nyilatkozatok a szakrális színház jelentőségéről, engem pedig érdekelt, hogy mi ez valójában. A szakdolgozatomban azt vizsgáltam, mitől bábszínház a katolikus liturgia; miben más az, ha egy bábot mozgatással töltesz meg élettel, vagy ha felmutatsz valamit, amit a közösség hite „kelt életre”. A kutatás közben készült el az Egyszemélyes passió című előadásom, és végre láttam jó minőségű szakrális színházi előadásokat is. Nagy élmény volt Vidnyánszky Attilától a Mesés férfiak szárnyakkal, ami a katolikus szemléletet az űrversennyel házasítja, ráadásul komoly impulzust adott A pilóta, aki elrepült című szólóelőadásomhoz is. A téma továbbra is érdekel, és az MMA ösztöndíja lehetőséget ad az elmélyedésre. Három előadás elkészítését is vállaltam: az Egyszemélyes passió és a Leszállt az ég dicső királya után az Akárki következik, ezzel elkészül a passiójáték, misztérium, moralitás trilógia. Aztán Shakespeare és Peter Weiss a következő lépés: meglátjuk, a nem szakrális témában írt műveknél működik-e a szakrális színházi forma. Lehet, hogy nem, de az is kutatási eredmény lesz.
R: A saját munkáidban hogyan függ össze egymással teória és praxis?
![]() Lúdas Matyi. A képek forrása: Vaskakas Bábszínház |
HM: Sok út van, akár egy darabon belül is. Szeretek arra menni, amerre az anyag visz: kevésszer kezdek újra valamit a nulláról, így akár a véletlen hibák is beépülnek. Kicsit skizofrén a helyzet, ha egy próbán belül a bennem lévő tervező összevész a rendezővel, közben meg a színész tanácstalanul álldogál. Az utóbbi időben a szövegkönyvet nagyon pontosan kitalálom rendezőileg, szinte lekottázom, hogy mivel mit csinálok, így a próbák nagyon hatékonyan indulnak. Aztán jön az ötletelés, hogyan lehetne még izgalmasabbá tenni, majd behívok külső szemet is, hogy ránézzen.
R: A hazai közeget elnézve valahogy úgy képzelem, hogy kevés jobb dolog történhet annál egy bábossal, mint ha a Vaskakashoz szerződik.
HM: Tény, hogy nagyon erős támogatást kapok Kocsis Rozitól a saját projektek megvalósítására, de persze vissza is kell adni: jól működő előadásokkal kell előrukkolni, amik építik a Vaskakas renoméját is. A Budapest Bábszínházban és a kecskeméti Cirókában is voltam gyakorlaton, mindkét helyre hívtak tagnak, én mégis a Vaskakast választottam: Győr optimális méretű város a számomra. Szabadon dolgozhatok a színház műhelyében, olyan szerepeket kapok, amiért fiatal színészek minden ujjukat megnyalnák. Fontos, hogy ne kényelmesedjünk el, kellenek az új impulzusok. Ugyanakkor zavarba jövök, ha a szabadúszás és társulati lét közötti választásról beszél valaki, mert én naivan valamiféle arany középútban hiszek. Miután tavaly a Cirókában felújítottuk a Lúdas Matyit, új energiákkal telve tértem vissza Győrbe. Tudom, hogy nehezen kivihető, de talán ebbe az irányba lehetne mozdulni.