Mesés férfiak szárnyakkal / Csokonai Színház, Debrecen, POSZT 2011
2011.01.09.

Tudható, hogy Vidnyánszky Attila jó ideje készül a „Gagarin-sztori” előadására, a bemutató azonban egyre csak csúszott. A premier után sem vagyok azonban biztos abban, hogy már elértük a repülési magasságot. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Ez önmagában persze még nem jelent semmit: Vidnyánszky Attila atmoszférikus színházának egyik titka éppen az, hogy előadásainak – már amennyiben erre lehetőségük van – önálló élete, históriája lesz. A produkciók az évek (és ha beregszászi viszonylatban nézzük: mindjárt évtizedek) alatt formálódnak és alakulnak, a premier időpontjában még esetleg hanyagul meghúzott kontúrok valódi tartalommal töltődnek fel, az alakítások mélyülnek és így tovább. Bár ez nemigen vigasztalja az egyszeri nézőt, aki a debreceni Csokonai Színház új bemutatóját nézve alighanem csak kapkodja a fejét, és nem kárhoztatható emberi tulajdonság: próbál rendet teremteni. A bizonytalanság garantált még akkor is, ha nézőnk netán becsülettel abszolválta a cívisváros eddigi Vidnyánszky-premierjeit.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Mert a színlapon három szerzőt (Oleg Zsukovszkijt, a produkcióban is résztvevő univerzális előadóművészt, beskatulyázhatatlan színpadi lényt; Lénárd Ödönt, a hét éve halott piarista szerzetestanárt; Szénási Miklóst, a negyvenes debreceni íróembert) is feltüntető, valójában azonban elsősorban és kizárólag a rendező-társulatvezető Vidnyánszky összetéveszthetetlen színházvíziójaként realizálódó Mesés férfiak szárnyakkal a maga monumentalitásában is félkésznek tetszik. Vagy inkább túlságosan késznek: az egy részben játszott, több mint két és fél órás produkció előnyére vált volna, ha a gondolkodtató szövegeket gagyi közhelyekkel vegyítő műsorfüzeten feltüntetett Kozma András dramaturg többet dolgozott volna az alapanyagon. 

Aki sok Vidnyánszky-előadást látott, pontosan tudja, hogy a rendező számára a szöveg csupán az előadás akusztikus rétegének egyetlen, korántsem kiemelt jelentőségű eleme. És mégis: a most sokszor kínosan közhelyes, lapos kanavász miatt pirulni kényszerülünk, már amennyiben egyáltalán halljuk, mit beszélnek a túlméretezett masinéria szolgálatkész csavarjaiként közreműködő színészek. Amúgy a szöveg hallhatatlansága csak az előbbi tételt igazolja: bár a rendező szívesen és hosszan elszöszmötöl a legapróbb részletekkel is, azért mégiscsak egyetlen monumentális, első látásra szinte felfoghatatlan freskó elkészítésén fáradozik. Ehhez pedig valóban minden lehetséges – és elsőre lehetetlennek tűnő – eszközt bevet: az előadás végére épp csak azon nem csodálkozom, hogy nem repültünk fel mindannyian a csillagos égbolt irányába. 

A Csokonai Színház teljes nagyszínpadát és nézőterét markánsan egybefogó látványvilágért felelős Olekszandr Belizub, az előadás közben is (át)alakuló színpadi festményeket készítő Gennagyij Gogoljuk, a feltehetően Vidnyánszky által összeállított, Bachtól és Vivalditól Piazzolláig terjedő, elviselhetetlen zajokkal-zörejekkel is fűszerezett hangkulissza mind-mind a magasztos célt szolgálja: a földtől folyton elrugaszkodó, ám oda szüntelen visszazuhanó ember (az Ember) históriájának elbeszélését, illetve megérzékítését. A lazán egymásba kapaszkodó asszociációk mentén épülő előadás vissza-visszatér választott központi témájához.

A levegőeget meghódítani vágyó emberek hosszú, tömött sorokban álltak a világirodalom és -történelem színpadán Ikarosztól Leonardón át Gagarinig és tovább. A tömegvonzás törvényének megdöntése mellett a halott Istennek az égből való lecibálása, a csőlátású diktátorok hagymázas álmainak való kényszerű megfelelés, no meg az európai ember örök, fausti kíváncsisága egytől egyig a miértre adott válaszokat szaporítja. Az említett alakok és témák mind megelevenednek és feltűnnek Vidnyánszky körképszerű víziójában. 

A képek forrása: Csokonai Színház
A képek forrása: Csokonai Színház
A rendező szívéhez oly közel álló orosz lelket, a miszticizmus és a spiritualizmus előtti főhajtást a filcparókás, fénylő képű, falovacskán nyargaló Zsukovszkij és a róla, vagyis az Oroszországban feltűnő titokzatos negyedik betlehemi királyról daloló-mesélő fehérruhás lány (Pál Eszter) jeleníti meg. Az orosznak indult, majd szovjetté váló űrkutatás nyilvános és titkos története újabb szál, amelynek egyik tanulsága, hogy mindig szükség van egy főfőnökre, akinek a parancsára a mesterek és tudósok nekilátnak gondolkodni és dolgozni (Mercs János Sztálin-, majd Hruscsov-karikatúrája attól remek, hogy a mindenkori zsarnok képét rajzolja meg). És ott vannak a címbeli jelzős szerkezet jelzettjei, vagyis a magasba törő ’férfiak’ (akiket általában Trill Zsolt és Kristán Attila játszik, valóságos fizikai-szellemi bravúrt végrehajtva), akik szintén megkapják a magukét a Szűcs Nelli és Ráckevei Anna abszolválta női vonaltól: családi minitragédiák sorát látjuk a tudomány (valójában legtöbbnyire a zsarnokság) oltárán magukat feláldozó örök kíváncsiak mellett tevékenykedő asszonyok szemszögéből elmesélve. Rácz József kalapján csöpögő gyertyákat egyensúlyozó festője fontos hozzávaló. Tóth László, Bakota Árpád, Ivaskovics Viktor és Pál Lajos sokarcú tömegemberekként jól, Cserhalmi György a modern űrkutatás születésénél bábáskodó Ciolkovszkijként kevésbé meggyőzően teljesít: becsülettel végrehajt, de néha mintha maga se tudná, mit keres ebben a jól elrendezett káoszban. 

A folyton változó tér az előadással kapcsolatos egyik meghatározó élmény, az állandó perspektívaváltások, a nekilendülések és megtorpanások érzékeltetésének legfőbb eszköze. A nézőtér a forgószínpadon kapott helyet, és már-már szédítő a szüntelen oda-vissza gurulás, a vasfüggöny emelkedése és lassú zuhanása, az elvakító fény- és a fülsiketítő hangeffektek, a bömbölő zene, a fölöttünk lévő, égősorokkal borított gömbhéjaknak, meg a színpad máskor láthatatlan, fekete falainak a tövébe gyűjtött számlálhatatlan kacatnak és ismeretlen rendeltetésű tárgynak a szemlélése, melyek aztán szép lassan mind megtalálják a maguk helyét. A repülésre egykoron alkalmasnak vélt holmikból egész raktárnyi gyűlik össze, miközben a nevetségestől a tragikusig terjedő próbálkozásokról is katalógust lehetne készíteni (s közben az „ősök”, Ciolkovszkij és Koroljov „fejfái” is ott sötétlenek a háttérben). 

Erős, rendkívül kifejező képek egész sora érteti meg az emberfeletti vállalkozás nagyszámú kínjait és kevéske örömét. A hosszadalmas látomás rengeteg emlékezetes részlete a nézővel marad. Az élmény fejbe vág, lenyűgöz, de említett hiányosságai miatt ennél mélyebbre mégsem hatol: a sok kevés lett.
 
Szerzők:  Oleg Zsukovszkij, Lénárd Ödön, Szénási Miklós,  Cím:  Mesés férfiak szárnyakkal,  Rendező:  Vidnyánszky Attila,  Díszlet, jelmez:  Olekszandr Belizub,  Dramaturg:  Kozma András,  Színpadi festmények:  Gennagyij Gogoljuk,  Szereplők:  Cserhalmi György,  Ráckevei Anna,  Trill Zsolt,  Szűcs Nelli,  Oleg Zsukovszkij,  Kristán Attila,  Tóth László,  Mercs János,  Bakota Árpád,  Ivaskovics Viktor,  Pál Lajos,  Pál Eszter
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás szabadtéri bemutatására (2009)