Horváth Csaba: Alapvetően most így gondolom, legalábbis azt a részét, hogy az előadásokban igyekszem megfogalmazni azokat a kritikákat, kórrajzokat, amelyek a mának szólnak. Természetesen akkor, amikor naponta szélsőséges reakciókkal találkozom a kultúrpolitikát vagy a kultúra finanszírozását illetően, ha kérdeznek, elmondom a véleményemet. Mivel nem vagyok és soha nem voltam tűzközelben, nem akarom megfejteni a politika átláthatatlan labirintusát.  Nem érdemel az egész annyit, hogy az ember idegbeteggé váljon.

Sok szempontból felháborít persze, ami ma kulturális területen történik, lehetne hosszan sorolni a példákat. Legszembetűnőbb talán a sok vitát kiváltó támogatási rendszer, mert abban minden összesűrűsödik. Egyértelműen nem az értékek alapján dől el, ki kap támogatást, ki nem. Elsősorban persze a függetlenekről beszélek, ott a leglátványosabb mindez, hiszen évek óta a kulturális támogatás mostohagyerekei, naponta küzdenek a túlélésért. Még akkor is, ha konkrétan a Forte Társulat finanszírozása évek óta stagnál. Ugyanakkor persze azt látom, hogy van, akiknél erőteljesen csökken a támogatás, vannak, akik irreálisan sok pénzt kapnak.  Nem látom benne a logikát, hogy történik. Vagy amit látok, azt nem szeretném.

Ugyanakkor a Forte sem tud mozdulni. Tavaly végzett az osztályom a Színművészeti Egyetemen fizikai színház szakon. Amikor elindítottuk ezt a képzést, teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy majd belőlük bővítem a társulatot. Hárman kerültek hozzánk állásba, ami fizetést, járulékokat, stb. jelent, nyilván pluszköltségekről van szó. Ez a támogatásoknál senkit sem érdekel. Persze szavam sem lehet, mert legalább ugyanazt a pénzt kapom, viszont nagy minőségi váltásra nincs lehetőség. Szerencsére a társulat nagyon sikeres, egyre nagyobb a kereslet az előadások iránt itthon és külföldön, így valamennyire ki tudjuk termelni a hiányzó összeget.

HCs: Alapvetően én a Forte vezetője és koreográfus rendezője vagyok. Fehérváron évente csinálok egy produkciót. Ha hívnak, és az időm engedi, akkor dolgozom máshol is, illetve a színművészeti egyetemen tanítok. De alapvetően az én nevem mindig is a Fortéval forrt egybe, és azt gondolom, ez így is marad, ugyanakkor a székesfehérvári jelenlét lehetőséget ad arra, hogy ez a kifejezési forma bekerüljön más közegbe is. Ez egy nehéz fal, amit próbálok áttörni. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy a kőszínház nyit ebbe az irányba, és nem csak az én személyemen keresztül. A társulat tagjai alkalmanként játszanak máshol is, de alapvetően nekik is a Forte a bázis. Az átjárásokkal pedig nincs semmi baj.

HCs: Sokkal nehezebb, de ha a kőszínházi művészek nyitottak, az már félig siker. Egy más formanyelven fogalmazni egy előadásban soha nem könnyű. A színészek másban szocializálódtak.  A saját társulatomnál nyilván merészebb vagyok, mert pontosan tudom, mire képesek.

HCs: Úgy tűnik, hogy ez magyar sajátosság, hogy ezek az elnevezések, akár műfajilag, akár gyűjtőnévként kőbe vésődnek. Miért ne lehetnénk mi például egy olyan potenciálisan komolyan vehető társulat, mint a kőszínház? Nagy a kereslet irántunk, nemcsak Budapesten, de vidéken is, most van komoly meghívásunk New Yorkba, nagyon jó befogadó helyekre, tehát a világot érdekli, amit csinálunk, itthon viszont nincs igazán áttörés. Ilyen szempontból ebben az országban nem történik semmi. Az a legszomorúbb, hogy a kultúrpolitika nem az értékek alapján szelektál. Mindegy, hogy jobb vagy bal, hiányoznak azok az emberek a különböző szintekről, akiknek van viszonyítási alapjuk, kellő felkészültségük, tapasztalatuk, ami segítene abban, hogy definiálni tudják, mi az érték. És ez nem csak a mai kultúrpolitika sajátja. A kilencvenes évek elejétől vagyok jelen a szakmában, azóta zajlik mindez, de legélesebben most üt vissza ez a folyamat, leginkább a függetleneknél. Minden évben adnak valamennyi pénzt, ami éppen elég a vegetáláshoz, nem akar senki botrányt meg cirkuszt.

Ugyanakkor nemcsak a pénzről van szó, hanem az alapvető megbecsülésről. A fontossági sorrendről. Tökéletes káosz uralkodik ítélet és ítészek szempontjából egyaránt. Nem a kuratóriumokról beszélek, azok évente változó összetételűek, néha az ember örül, hogy végre normális gondolkodású emberek ülnek benne, aztán változik, aminek nem lehet örülni. Valójában majdnem mindegy, a rendszer nincs igazán kitalálva, hogy minőség alapján szelektáljanak.  

Már évekkel ezelőtt látszódott, hogy a színháznak és a politikának ez a fajta összemosódása bekövetkezik, és katasztrofális következményei lesznek minden szinten. A legélesebben most zajlik. Ebbe minden beletartozik, hogy művészek aktuálpolitizálással próbálnak hírnevet szerezni maguknak, elfedve tehetségbeli hiányosságaikat, hogy van egy bizonyos réteg, aki nem mer megszólalni, mert fél a létbizonytalanságtól. Ugyanakkor egyre zavarosabb politikai eszmék és színházi ideológiák kerülnek művészi produkciókba, ezáltal legalizálódnak. Hívószavak, amik mellé oda lehet állni, és akkor ez mindent silányságot elfed. 

HCs: Becsukódik az ajtó és színház van. A közönségnek az érzékszervei működnek. A szívén, a lelkén keresztül. Én ebben a színházban hiszek és nem abban, ahol nincs különbség a külvilág és a színpad között. Meg abban is, amikor a színház kötelességének tartja, akár napi politikai szinten megfogalmazni a problémákat, de ezt művészi szinten teszi.

HCs: Semennyire, van bizonyos kritikai előítélet is velünk szemben, ami nehezen változik. Én is kísérletnek tartom az indulás néhány előadását, nem voltak ennyire tiszta irányúak. Csak így maradt, ami bánt, mert közben tovább léptünk.

HCs: Persze, de ez a szépsége is. Lenyűgöz, hogy Dosztojevszkij mennyire ismerte az embert, hogy mennyire plasztikusan tudja megfogalmazni a regénybeli karaktereket.  A darab másik nagy tanulsága pontosan az a számomra, hogy abban az eszmei zűrzavarban, amit bemutat a regény, hogyan jut el egy ragyogóan tehetséges fiatalember oda, hogy létrehozza saját ideológiáját ahhoz, hogy gyilkossá váljon.  

HCs: Pontosan, mert ennek a veszélyét látom különböző szinteken. Korunk legjellemzőbb problémájának tartom ezt, aminek sokféle kicsengése lehet, a fanatizmustól a terrorizmusig, a monomán őrületekig. Ettől fantasztikus ez a mű, hogy pontosan végigelemzi azokat a lelki, társadalmi folyamatokat, amik elvezetnek Raszkolnyikov gyilkosságáig. A darab színrevitelénél nagyon fontos a szöveg, itt nem lehet csak mozgással kifejezni a benne rejlő sokrétűséget. Megpróbáljuk – a lehetőségekhez képest persze – minél teljesebb formában bemutatni a művet, történetekkel, lelki folyamatokkal, azzal a komplex világgal, amit Dosztojevszkij megfogalmazott.