A Bergman szigete (Bergman Island) egy párról szól, akik mindketten elismert filmrendezők. A nő Chris, akit Vicky Krieps alakít, és Paul Thomas Anderson Fantomszálából lehet ismerős, a férfi pedig a jó két évtizeddel idősebb Tony (Tim Roth). Kettesben elutaznak a svédországi Fårö szigetére, hogy a következő filmjük forgatókönyvén dolgozzanak külön-külön – itt élt és alkotott Ingmar Bergman, ez „az ő szigete”.
A Bergman szigetének francia író-rendezője, Mia Hansen-Løve nem is próbál úgy tenni, mintha nem önmagából merítkezne, hiszen – ahogyan majd látni fogjuk – itt éppen ez a lényeg. Az életrajzát elnézve a párhuzamok nyilvánvalóak: tizenöt évig élt kapcsolatban a nála jóval idősebb Olivier Assayasszal, aki szintén író-rendező, és nem mellesleg mindketten Bergman rajongói, ahogy a Searching for Ingmar Bergman dokumentumfilmben is mindketten szerepeltek.
 Jelenetek a filmből |
Ahogy ez a Hansen-Løve korábbi kapcsolatáról mintázott páros keresi az inspirációt, úgy mintha a film is egy alkotó gondolkodási folyamata lenne, és keresné, hogy milyen konfliktusba akar belebonyolódni, de mintha a központi téma még nem akarná megmutatni magát. Lehet, hogy ez már maga a téma.
Adott Ingmar Bergman személye, szólhatna róla a film, lehetne előtte ez egy főhajtás, de ő inkább csak egy érdekes motívum a cselekményben, akin keresztül az alkotói folyamatról és a mögötte lévő emberről beszélni lehet. Ez így is van jól, a Bergman szigete a saját jogán tud létezni anélkül, hogy az ő személye elhatalmasodna felette.
Érezhetően a rendező hozzáállása olyan Bergmanhoz, mint Bergmannak Istenhez: bonyolult. Itt van ez az alkotóóriás, aki kétségtelenül otthagyta a kéznyomát a filmművészetben. Nem ismert viccet a műveiben, ugyanakkor festői környezetben, kényelemben és luxusban fogalmazta meg a világ sivárságát és Isten némaságát. Elnézték neki, hogy öt házassága mellett szeretőket tartson, és nem várták el tőle, hogy időt fordítson a kilenc gyerekére. Miután a film felhívja a figyelmet ezekre a furcsa ellentmondásokra, egy rajongója rögtön meg is védi: ekkora művészi termékenység mellett kinek van ideje gyereknevelésre?
A művész és a mögötte lévő ember kettőssége Chris élettársában, Tonyban is megjelenik: a rajongók a bálványt látják benne, amikor odamennek hozzá közös fotóért és aláírásért, de arról már nem tudhatnak, hogy a nagy művész hogyan képes hisztizni, ha Chris nem megy el vele a Bergman-szafarira.
 A képek forrása: MAFAB |
Bergman kapcsán is rámutat az alkotó-rajongó viszony röhejességére: a magát véresen komolyan vevő művészből mostanra turistalátványosság lett. A lelkes műértők szentként tisztelik, elzarándokolnak az emlékhellyé alakított birtokára, és párás tekintettel néznek arra a földdarabra, ahol a svéd zseni élte az átlagos mindennapjait. De mikor a helyieket megkérdezik, hogy hol van innen az a ház abból a ‘61-es Bergman-filmből (Tükör által homályosan), akkor csak értetlenkedve visszakérdeznek, hogy a kinek a mije? Néhány kritikuson kívül nem érdekel már senkit a pali – hangzik el a filmben.
Miután elég hamar világossá válik, hogy nem egy sima Bergman-emlékműsorra érkeztünk, Chris és Tony ellaposodó kapcsolata alapján úgy tűnik, hogy az elhidegülés és a szakítás lesz a központi kérdés, és erre az a többször hangsúlyozott mondat is ráerősít, ami szerint a Jelenetek egy házasságból miatt milliók váltak el. De a film vesz egy kanyart, mintha úgy döntene, hogy mégsem erről akar szólni, és inkább Chris kezdi el mesélni az újabb forgatókönyvének történetét, aminek még nincs eleje és vége, talán egy teljes filmet sem tesz ki ebben a formában, mégis inkább ezzel foglalkozna most, mint a saját párkapcsolatával.
Ez is egy nőről és egy férfiról szól, akik nagyon hasonlítanak Chrisre és Tonyra, de valahogy mégsem pont ugyanolyanok – inspirációk. Ami igazán jól működik ebben a húzásban, hogy hiába indul új történet, nem kell ismét belerázódni, és a viszonyokat sem kell újra felvázolni – mintha eddig is ezekkel a karakterekkel lettünk volna. Mert lényegében az ő történetük is Chrisről szól. Pont úgy működik, mint a művészet: Chris önmagát vetíti egy fiktív történetbe, hogy azon keresztül jobban megismerhesse a saját valóságát.
Amy (Mia Wasikowska) és Joseph (A világ legrosszabb emberében is feltűnő Anders Danielsen Lie) régi románcot elevenítenek fel, mikor összetalálkoznak egy Fårö szigetén tartott esküvőn annak ellenére, hogy mindketten tartós párkapcsolatban élnek, és olyan dolgokon merengenek el, mint a kihagyott lehetőségek, a hűtlenség, és hogy lehet-e két emberbe egyformán szerelmesnek lenni.
Lényegében itt már azt nézzük, ahogy Hansen-Løve mesél valakiről, aki mesél valakiről – sőt egy ponton a színészek önmagukat is eljátsszák a film forgatása közben –, de ez mégsem válik fárasztóvá, mint ahogy az az ilyesfajta metafikciós mutatványok közben könnyen előfordul, mert Hansen-Løve nem felejt el mesélni közben, a nézői bevonódás nem törik meg; a karakterek megalapozottabbnak és igazabbnak tűnnek, mint a rövid játékidejük ezt indokolná.
A Bergman szigete nagyon visszafogott humorral dolgozik ugyan, de mégis egy bújtatott vígjáték, ami úgy teszi röhejessé a zsenikultuszt, hogy az alkotó önmagát is aktívan belefogalmazza a történetbe, és egy pillanatra sem akarja a saját hibáit, emberi gyengeségeit elrejteni.
A forgatókönyv bravúrosabb, mint a legutóbbi Oscar-szezon jelöltjeinek többsége – igaz, ezzel nem mondtam sokat –, de sosem válik fárasztó stílusgyakorlattá, hanem úgy beszél Ingmar Bergman kedvenc párkapcsolati témáiról, ahogy ő sosem: kicsit mindenki spicces, süt a nap az égszínkék tenger felett, és közben szól az Abba.