A Vadnai Bébi főszereplője nem a címszereplő. Ő az a médium – sugárzó nő, végzetes asszony, elfuserált anya, különleges ember –, aki a múltból és a ködlő titkok világából érkezve, idősödve is uralja a jelent. A jelen az ezerkilencszázhetvenes évek első felében kezdi írni a harminc évvel korábbi időkre a maga módján válaszoló történetét. Azt a periódust – a legelső bekezdés utolsó mondata ez –, melyről a regény első szavában néven nevezett Dobrovics, a pályakezdő író úgy gondolja: „Nincsen most ideje az özönvíznek, túl vagyunk azon”. S megy, felajzva, mégsem sietősen a zuhogó, végeláthatatlan esőben, hogy hazaérjen tíz négyzetméteres lakbérletébe, majd a földszintes ház (egykori kupleráj?) jogcím nélkül birtokolt odújában ánégyes papírlapjai elé üljön, golyóstollára hajolva.

Dobrovics a centrális figura, és (talán nem véletlenül ugyanazon két betűvel kezdődő nevű) Doxa a másik meghatározó alak. Előbbi (mivel „eredetkutatással” is foglalkozik akkoriban) gyanút fog, hogy Doxa (Vadnai Bébi fia) és ő – apjuk révén – féltestvérek. E feltevés igazát nyomozza tehát, hogy barátjának ezek szerint mindeddig félreértett identitását tisztázza, a saját önmeghatározását pedig végre az írói pálya megkezdéséhez, vállalásához elégségesen elvégezze. Sikerül-e a családi rejtély nyitjára jutnia, s az eredményt tudomására hozhatja-e az elmegyógyintézetben gyógyuló vagy veszteglő Doxának? – ez a mű egzisztenciális tétjének cselekményfedezete.

Az eseménydús, idősík-ütköztető terepen Bereményi Géza elsőrangú vagy igen érdekes karaktereket sorakoztat fel, Legendárium (1978) című regényének, valamint Eldorádó (1989) című filmjének televényéhez méltóakat. Magát Dobrovicsot első novelláskötete (A svéd király, 1970) Irodalom című elbeszéléséből sétáltatta át ide, menet közben a Sanyi személynevet Péterre váltva. Ezzel s egyéb írói fogásokkal, gesztusokkal (egy régi, nem közölt szövegének részleges idézésével, első antológiabeli szereplésének, első mesterének reanimálásával stb.) össze is kötötte a négy évtizede – ha nem is ebben a formában – érlelődő, végre beteljesülő alkotói terv nyitányát és végpontját. Talált a történetvezetéshez és a poétikai alakításhoz egyként jól szolgáló megoldást: a titkosítás és titokfeloldás állandó kettősjátékát. Szinte minden folyamatosan kétségessé lesz, aztán valamely irányban bizonyosságot nyer – hogy mindjárt meg is inogjon, fonákra forduljon. Ez az eljárás az ezerkilencszáznegyvenes évek elejét-közepét (Vadnai Bébi – Éva – női regnálásának, körülrajongottságának a világháborútól látszólag alig veszélyeztetett fénykorát) és az 1975 előtti-körüli esztendőket (Dobrovics érlelődésének közegét) egyformán telibe „fényképezi”, noha a kontúrosság ellenére inkább foltokban hívja elő az emlékezésből. 

Kevésbé szerencsés, hogy a szerzői hang utólagos magyarázatokkal lát el nem egy szituációt. Dobrovicsnak – akit baráti társasága, a „törzs” Mohó ragadványnéven ismer – például nem érdeke, hogy az első publikációja feletti névben az ő polgári nevére ismerjenek, hiszen ezzel a „kollaborálás”, „behódolás” vádját vonhatná magára (írni…? ezeknek…?). Neve elhangzása ellenére megússza az azonosító lelepleződést, közvetve az ugyancsak névpótló nevet használó Doxának köszönhetően. „A világban, ahol mindenkinek kötelező hazudnia, a szerep túljátszása a lényeg” – szögezi le a narrátori reflexió. Holott Dobrovics kurta belső monológja – s benne a feltételezés: „Doxa is felemás? De hát a törzsben mindenki felemás volt” – bőven elegendő lenne (múlt idő nélkül) a hazugság-miliő kényszerességének nyomatékosítására.

Vadnai Bébi emlékezetes, Érosz ajándékai mellett ésszel is megáldott nagyasszonyi figura, a körötte hemzsegő – eltávozó, meghaló, tovább- vagy vele élő – férfiak vázlatosabbak. Dobrovics és Doxa mint „testvéri” kettős viszi a regényt: a szabályszerűtlenségeivel is a szabályszerűségre törekvő, éles megfigyelésre kész és képes egyik, és az extravagáns, sodródó másik. A Kádár-kor további fiatalemberei elmosódottabbak (noha a kulcsregény számos alakját a kortanúk, a beavatottak, az olvasottak könnyen helyettesíthetik valóságos személyekkel). Valószínű, hogy a mélyből a névháló ugyancsak a szereplők kedvéért indítja el képzettársításait, a „vad” Éváról, a „jó” Dobrovicsról, az idővel viaskodó, aszinkron és paradox létmódú Doxáról (és másokról). A regény filozófiai összképéhez, historikus-sötét színsugallatához, atmoszférájához járul hozzá, hogy az anya, a fia és a másik fiú is éjszakázó ember, nagyrészt éjszakai tudattal (melyből Dobrovics szeretne – minden sietség nélkül, a valóság (?) ízlelését hosszan élvezve – kilépni).

A regény stílusa sokszor elnagyolt, közhelyes. Ez ugyan Bereményi golyóstollán néha beugratás, mert ügyesen tud játszani a nyelv lappáliáival, könnyen romló korfestő eszközeivel. De ismétel, túloz, kilúgoz nemegyszer (valaminek a tenorja – java, a negyvenes években; leves [pénz, lóvé] a hetvenes években stb.). A 17 számozott fejezeten belül a spáciummal elkülönített kisebb egységek indítása és lezárása sokszor esetleges, formális (ezt lehet éppenséggel forgatókönyvi jellemzőnek tartani). Egészében a Vadnai Bébi nem kelt csalódást, de nem is teljesíti be egyértelműen a régi várakozást, hogy a prózaíróként nem termékeny szerző végre visszapártol a regényműfajhoz. A hetvenes évek a kétezres évek jelenéből történő, masszív koncepció jegyében strukturált feldolgozása az erős hatvanas éveikben járó írók részéről ma nem ritka (elegendő Dés Mihály Pesti barokkjára, Csuday Csaba egyelőre csak folyóirat-közlések fejezeteiből ismert epikájára utalni). Ez vagy más lesz-e Bereményi Géza máris „megígért” új regényének tárgya, folytatja-e Dobrovics útjának követését vagy másfelé kanyarodik? Akármerre is, megint várakozást keltett, kedvet csinált hozzá.