Tegye fel a kezét, aki mozizás közben szurkolt már egy reménytelen filmnek! Most arra gondolok, hogy nézzük, nézzük, csak nézzük, s mivel már ott vagyunk (meg eleve, nagyjából minden mozgókép megérdemli), tiszta erőből, szinte már gladiátori koncentrációval ráfeszülünk, hogy legalább a negyedének a negyede jöjjön már össze annak, amire a mű vállalkozott, illetve derüljön már ki, mi is ez a vállalás – hogy legalább egy kicsit legyen jó nekünk, meg ezáltal tán a filmnek is. Ha már ő elkészült, mi meg megnézzük, ne kelljen már szenvednünk mindvégig.
Timur Bekmambetov (Éjszakai őrség, Wanted) Ben-Hur-ja pont ilyen esélytelen versenyző. A film, aminek ki tudja, miért kellett elkészülnie: Lew Wallace regényének ez a sokadik feldolgozása, s ha nem lenne ott ugye az 1959-es, mennybe ment, Oscar-rekorder feldolgozás, talán még azt is mondhatnánk, hogy elfér még egy. Pláne mostanság, amikor a sok képregényfilm mellett azért simán lenne helye egy szandálos, testvérháborús, történelmi mozinak, nagy akciójelenetekkel, sűrített cselekménnyel, fiatal, félig vagy teljesen ismeretlen színészekkel – s mondjuk Morgan Freemannel az erősítés végett. Elvégre már a Gladiátor is egyfajta remake-je volt a Ben-Hurnak, aztán az milyen ütősre sikerült!
 Jelenetek a filmből |
De így, hogy ott van a William Wyler-féle, kőbe vésett klasszikus, így aztán tényleg butaság volt csinálni egy ilyen direkt, kivonatolt Ben-Hurt, melynek a nagyobb látványosságai még csak-csak rendben vannak, de azok is minek? Viszont, ami a harcok között látható, az sajnos olyan, mintha valami középszerű, vagy inkább csak szimplán vacak tévésorozatot nézne az ember IMAX-vásznon. Mondjuk olyat, mint a Szulejmán, amiben mindenki nagyon és sokat néz, de az a sok érzés és a történelmi figurák bemozgatása bizony csak a szappant habosítja tovább, egészen a magas égig.
Nehéz fogást találni ezen a filmen, mert sincs rajta. Valahogy még haragudni se lehet rá igazán, hisz oly bénácska, hogy szinte már szimpatikus, ahogy nem adja fel. Mert hát mit gondoljunk arról a moziról, melyben a modell külsejű Judah Ben-Hur (Jack Huston) Jeruzsálemben sétál igen divatos (mármint 2016-os értelemben divatos) cuccokban, kábé úgy, mintha a Mesterségek ünnepén tenné ezt a várban, majd hopp, az egyik sarokban épp ott asztaloskodik az izzadt melósember Jézus (Arany Málnát Rodrigo Santorónak!), aki azért annyira nem fáradt el a munkában, hogy legalább három mondatot ne helyezzen el a főhős lelkiismeretében. S mit gondoljunk a már említett Freemanről például, akinek akkorák a rasztafürtjei, hogy azon se lepődnénk meg, ha egy váratlan pillanatban felpattanna az egyik telivérre, ellovagolna a Colosseumba, s előadná Bob Marley-től az Exodust. Nevessünk vagy sírjunk?
 A képek forrása: MAFAB |
Nem kell ezzel a Ben-Hurral semmit csinálni, el kéne felejteni, csak hát közben meg ott motoszkál az emberben, hogy valamit csak akartak ezzel az egésszel, hát biztos nem lebőgni akartak, olyan nincs, hogy egy stúdió a blama kedvéért ölne milliókat egy projektbe – legyen az egy bármi, esetleg egy ilyen remake. S ez az igazán fájdalmas, ez az igazán fárasztó, hogy mégis gerjeszt a film valamiféle érdeklődést, miközben zajlik, miközben vajúdik magával. S a néző bizony sokszor olyan, hogy rá akar jönni, mi végre ez a megalázó felhajtás.
De nincs válasz. Csak a gályázás. Hogy fel kell vállalni a leckét. A sokadikat. Csak tanul már belőle valaki egyszer!