Amikor elmegyek, majd kimosod ezt a takarót, ami a közös illatunkat, testnedveinket, hosszú hajszálaimat, együtt töltött éjszakák lenyomatait őrzi, mert bármennyire is szeretnél kapaszkodni az emlékek utolsó morzsáiba, egy idő után zavarni fog a szag. Sasha (Hannah Saxby) egy apró, mégis nagy jelentőségű aspektust ragad meg a búcsú végső óráiban: a hiány nem csak az emlékekben, hanem az ilyen, elsőre kevés jelentőséget tulajdonító elemekben is ott van, legyen az egy odavetett félmondattal feltépett seb, párás tekintet, vagy egy váratlanul mély beszélgetés a nagymamával (Drahota Andrea).
![]() Jelenetek a filmből |
Szövényi-Lux Balázs filmje ezekből a nüanszokból építkezve meséli el egy pár újbóli szétválását megelőző huszonnégy órát: Boldizsár (Bergendi Barnabás) és amerikai barátnője, Sasha éppen arra készülnek, hogy még a visszaút előtt összeházasodnak, ám az engedély eltűnése miatt a frigy meghiúsul, papír nélkül pedig nehéz kijutni, hát még munkát keresni. Innentől egy napjuk marad, hogy döntsenek a jövőjüket befolyásoló vízválasztó lépésről, ám míg egyikük az ezzel kapcsolatos kérdéseket próbálja feltenni (és azokra válaszokat keresni), addig a másik inkább szeretné kiélvezni az együttlétükből megmaradt, vészesen tovatűnő perceket.
Az expozícióban megalapozott határidő-logikába zárt narratíva két szálon fut, a valóság síkján zajló események mellett Sasha álmát látjuk az első két emberről, akik szerelembe estek a történelem során. Ez a központi kontraszt alapjaiban határozza meg Az első kettő szimbolikáját: az ideák világa, a csakis intuíció által megragadható dimenzió vegyül a kegyetlen realitással, képzetek fonódnak egybe az itt és most bonyodalmával. Míg az előbbi színes, a természetben eszkalálódik és nagyrészt mentes a verbalitástól, az utóbbi fekete-fehér, a nyüzsgő városban, inkább dialógusokon keresztül bomlik ki.
A gesztenyefa árnyékban egymást megpillantó Sashát és Boldizsárt nem kötik gúzsba a mindennapi, bürokratikus teendők, kötelező családi körök, nem választja el őket több ezer kilométer és nem kell megfelelniük semmilyen külső elvárásnak: a lelki síkon kötött szövetség, így a szerelem ideája mindig tisztább (nonverbalitás), árnyaltabb (színes kép) és érzékibb, mint a megvalósult, evilági viszony. Az álom szintjén válik hangsúlyossá a film egészét átható fenomenológiai aspektus: a gyengéd érintés, a harapásba forduló csók és tapintás által kiváltott libabőr mind-mind premier plánban (vagy már-már szuperközeliben) azt a hatást hivatottak kiváltani, hogy ne csak lássuk, hanem saját bőrünkön érezzük, testünk rezdüléseivel fizikailag is reagáljunk mind arra, ami a vásznon történik.
![]() A képek forrása: MAFAB |
Nem ez az első alkalom, hogy Szövényi-Lux Balázs az elválást helyezi az elbeszélt történet középpontjába: a 2019-es, Chicagói Nemzetközi Gyerekfilm Fesztiválon is díjazott Katapult a szintén Egyesült Államokban élő (és onnan hazalátogató) Nana és a rendszerváltás utáni Magyarországon élő Gau szerelmét dolgozta fel, melyben a kisfiú egy katapult segítségével akar átrepülni a tengerentúlra. A mesei elemekkel operáló rövidfilm Az első kettővel szemben az elválást követő állapotot ragadja meg; a kislány emlékébe egy sapkában maradt hajszállal kapaszkodó fiú képtelen megbarátkozni a magány gondolatával, ahonnan a képzelőerejével keresi a kiutat, míg ehhez hasonlóan Sasha egy álom képében talál menedéket. A Katapultból a témán túl a szokatlan és a véletlen tematikája is megmaradt, a határhelyzetben inkább a pillanatnyi érzelmekre, mintsem a racionalitásra támaszkodó motívumok váltják egymást, legyen szó a kávéházi beszélgetésről, a furcsa utolsó ajándékról, vagy a film egyik csúcspontjáról, a nagymamával folytatott bensőséges beszélgetésről.
Az első kettő a krízisben egyszerre ragadja meg az esetlenséget, a dühöt, a fájdalmat és a helyzet abszurditását, miközben a súrlódásokkal telített interakciók végig valószerűek maradnak. Ehhez járul hozzá (és illékony pillanatokra fel is oldja) a Rossz versekben (vagy ugyanígy a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban) is látott humor, mely sokszor konstruált (beszúrt inzertek), máskor organikus (Barnabás konzervativizmusa vs. Sasha liberalizmusa vita a Dunaparton, nyelvi különbségekből fakadó helyzetkomikum), de minden esetben hiteles. Szövényi-Lux Balázs tudatosan játszik rá és kiválóan használja ki a valós események által inspirált kerettörténet (ő is távkapcsolatban élt egy amerikai lánnyal) adta lehetőségeket a kis költségvetés (a film közvetlen állami támogatás nélkül, független produkcióként készült), a kis stáb (20-25 ember) és a mindössze 16 napos forgatás ellenére.
Az első kettő ékes példája annak, hogy egy film nem a pénzen, hanem a tehetségen és a médium iránt tanúsított alázaton áll vagy bukik: a feszes, érzelmi hullámvasútra ültető forgatókönyv és a remek ízléssel válogatott soundtrack mellett a kevés filmes tapasztalattal rendelkező Hannah Saxby és Bergendi Barnabás között az első szekvenciáktól kezdve működik a kémia.
A házasság meghiúsulása alapvetően határozza meg a karakterek jellemrajzát, hozzáállását a kapcsolat jövőjéhez, Sasha és Boldizsár látásmódja külön utakon halad tovább, melyre reflektál a kulturális beágyazottságuk, világszemléletük is: a lány jóval szabadabban látja a kapcsolat intézményét és keretrendszerét, ezáltal saját érdekeit (karrier, iskola) helyezi az előtérbe, míg a fiú kész lenne otthagyni jelenlegi életét azért, hogy Sashával maradhasson. A végső (?) búcsú előtti szituációkon keresztül árnyalt képet kapunk mindkettőjükről, ami főleg a komplex mimikában és a finom gesztusokban (ezeken belül a szemek játékában) rejlik – hatalmas művészi kihívás, melyet szinte hiba nélkül abszolvál a két főszereplő.
Az első kettő minden ízében lírai alkotás az elválás fojtogató fájdalmáról és arról, hogy az ilyen helyzetekben a színekben gazdag álmok és az ideák világában keressük a megnyugvást – ám másnap reggel a másik által hagyott hiánnyal kelünk, amit nem felejthetünk el, de megtanulhatunk együtt élni vele a fekete-fehér realitásban.