A csalók sosem voltak ronda emberek, ám az idősek gondnokságát ellátó Marla Graysont mintha a tökéletes emberek katalógusából húzták volna ki. Tökéletes a gátlástalansága és a mohósága is, ám egy nap emberére akad az orosz maffia egyik vezetője személyében. Blakeson ironikus párbaja, a Fontos vagy nekem remek és szinte hibátlan szórakozás. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Nem túl jó érzés, amikor a sarki fényt bámulva a végtelen hómezőn egy vörös pontot veszünk észre magunkon. Egy lézeres irányzék foltja, amint az az eldördülő lövésekből csakhamar ki is derül. Alain Darborg filmje a horror, a dráma és a skandináv krimi elemeivel építi fel a Vörös pont feszültségét. Nem sikertelenül. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Izgalmas kamaradráma a közepén, laposabb csúcspont a végén: valahogy így lehetne összefoglalni a Fagypont alatt című spanyol filmet. Ami igazából addig érdekes, amíg a nézőnek találgatnia kell: ki a jó és ki a rossz az éjféli rabszállítást feje tetejére állító történetben. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Csupán apró örömök várnak arra, aki megnézni a Netflix új sci-fi akcióját, a Halálos harcmezőt. Felfedezheti a pesti utcákat a 2036-ban játszódó polgárháborúban, és örülhet annak, hogy az új szelek két színesbőrű főhőst is hoztak nekünk. Ha nem akarunk nagyot álmodni, semmi sem rontja el az élvezetet. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Remek szereposztás, jó ügy, elsöprő koreográfia és dúdolható zenék. A The Prom – A végzős bált még a Jóisten is sikernek teremtette, könnyes-nevetős kiállós filmnek. De nem az lesz belőle, csak egy újabb uncsi strigula az elfogadás és a nagy szívünk mellett. Már ha van valakinek szabad két órája. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Sallangmentes, finom alkotást tesz le elénk a korábban inkább vágóként dolgozó osztrák Ulrike Kofler. A Mit akarunk az élettől távol esik a tanmesék vaskos tanulságaitól, inkább amolyan királydráma királyok nélkül, skandináv minimalizmussal. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A kérdés megint ugyanaz: szükséges volt-e Alfred Hitchcock korai klasszikusát újra megfilmesíteni? A válasz nem egyértelmű, ám Ben Wheatley mégiscsak többet tesz annál, hogy leporol egy örökzöldet. Adaptációja látványosabb, a lényeges pontokon pedig hűebb a regényhez, de ez nem lesz elég egy újabb Oscarhoz. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Ez lenne az a film, ami miatt nem csak szerethető a Netflix, hanem komolyan is vehető, mint a nagy stúdiókkal versenyző gyártó. Korábban a Házassági történet és a Csiszolatlan gyémánt kapcsán éreztem hasonlót; mármint azt, hogy megéri átrágni magunkat a középszer dzsungelén. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A Netflix újra és újra nekiveselkedik, hogy saját franchise-t, egymásra épülő sorozatuniverzumot építsen ki magának, hiszen az iparágban ez az aranytojást tojó tyúk. Ami biztos: A halhatatlan gárdában van meg eddig a legtöbb potenciál. Nem bárgyú, mellékhatások nélküli és gond nélkül futnánk neki a vége főcím után a következő résznek. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Nem kellett sokáig várni, hogy az első olyan alkotás megérkezzen, amely a koronavírusra, a karanténra, a bezártságra, a világ leállására, az eddigi életünk látványos összeomlására reflektál. Bár pontosabb lenne a többes szám, hiszen a Homemade 18 rendező 18 rövidfilmje a karanténbéli időszak szívéből, a szolid világvégéről a bolygó minden szegletéből. Vegyes körkép, ám nem tanulságok nélkül való. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.