Régi navajo bölcsesség, hogy ha egy filmben rondára sminkelt embereket látsz, abból előbb vagy utóbb Oscar-jelölés lesz. Jó, azért árnyaljunk egy kicsit, és ne legyünk egészen igazságtalanok. A Vidéki ballada az amerikai álomról (Hillbilly Elegy) című film legvégén ugyanis kiderül, hogy a castingosok és a sminkesek elképesztő munkát végeztek, a megöregített, élettől meggyötört színészek ugyanis a megszólalásig hasonlítanak a valódi karakterekre.
Ám az állítás második fele viszont már igaz: az alkotók szemérmetlenül hajtanak a legnagyobb filmes elismerésre, és e tekintetben majdhogynem semmit sem bíztak a véletlenre. Ilyen a nyersanyag (J. D. memoárja), ezt segíti a remek szereplőgárda, és mind a rendező (Ron Howard), mind a zeneszerző (Hans Zimmer) rutinos látogatója már az Oscar-gáláknak. De nem annyira, mint a két női főszereplő: Glenn Close-t ugyanis hétszer (!), Amy Adamst pedig hatszor (!) jelölték már. Kész csoda, hogy még egyikük sem kapta meg.
Ha rajtam múlna, akkor a jövő évi gáláról Close biztosan hazavinné a Legjobb női mellékszereplőért járó szobrocskát a folyton pöfékelő, életében számos hibát elkövető, ám az unokájáért még a lányával is szembemenő nagymama megformálásáért. Egyszerűen nincs olyan jelenete a filmben, amelyben ne feszítené szét a képernyőt, az elszánt tekintetével pedig vasat lehetne köszörülni. Ugyanakkor esendő is tud lenni, hiszen őt is mindenféle betegségek kerülgetik, járja a nyomortangót Kentucky valamelyik rozsdaövezetében, ahol még a jobbakból sem lesz végül semmi. Mert korán szülnek, a férjük iszik vagy lelép, ők pedig ott maradnak a gyerekekkel, s egy idő után már nem marad más, mint a cigi, a pia, a drog vagy a masszív önsajnálat. És ha azt a szót, hogy hallják, hogy álmok, visítva felröhögnek.
![]() Jelenetek a filmből |
Ebből a környezetből próbál meg kitörni J. D. Vance, aki a Yale jogi karára jár, csinos barátnője van, vagyis minden adott, hogy szintet lépjen, és maga mögött tudja a „proliktól” (ahogy a filmben emlegetik az ott élőket) hemzsegő várost, gyermekkora helyszínét. A tandíj érdekében három helyen dolgozik, s éppen amikor állásinterjúra (pontosabban egy állásvacsorára) megy, hirtelen utána nyúl a múlt. Az anyja heroinnal lőtte be magát, így ismét elvonóra kellene vinni. J. D.-nek nincs sok választása, haza kell utaznia, hogy segítsen a nővérének, és a már sokszor elátkozott anyjának. Közben persze felidézi a gyermekkorát, és azt a pillanatot is, amikor az élete megfordult, amikor eldöntötte, hogy ad magának egy esélyt a kitörésre.
A tipikus amerikai álmot látnánk ebben a „vidéki balladában”, ha nem látnánk ugyanakkor a vidék menthetetlen lecsúszását is, ahonnan a legtöbb helybéli számára egyszerűen nincs menekvés. Ahogy a nagymama mondja egy adott pillanatban mintegy kijózanító leckeként: J. D. barátai három év múlva vagy segélyen élnek majd, vagy a sitten ülnek. És nem beszél a levegőbe: ezen a vidéken csak ritkán akad más alternatíva. És az sem túl fotogén. Ők a vesztesek, vagy legalábbis nem belőlük kerülnek ki az igazi nyertesek, és ezt tudják is magukról, így hát magasan tojnak a politikai korrektségre, az egészségükre, elhízottak és turkálóból öltöznek, és világosan látják, hogy igazán csak magukra számíthatnak. Ha valami ér itt még valamit, az a család, mondja a nagymama, s ez máskor bármilyen Disney-mesedélutánban megállná a helyét, itt inkább a keserű diagnózis része. Tetszik, nem tetszik, ez van. Ezért pisilünk az anyánk helyett, hogy ő ne bukjon le megint az új munkahelyén drogozás miatt.
![]() A képek forrása: MAFAB |
Ron Howard, aki egy időben igencsak jól vegyítette a kasszasikereket az igényes mozival (Apollo 13, Egy csodálatos elme, Frost/Nixon), az utóbbi időkben inkább csak a hullámzó minőségű Dan Brown-adaptációk nyomán került reflektorfénybe. Illetve azt a kétes dicsőséget is magáénak tudhatja, hogy a Disney az ő – igaz, elég hányattatott sorsú – mozija után (Han Solo filmje) állította le a nyakló nélkül ontott Star Wars-filmeket. A Netflix viszont, mely gyártónak úgy kell az Oscar a vitrinbe, mint a falat kenyér, láthatóan mindent magadott neki, hogy megint gurítson egy nagyot a gördülékeny minőségi filmek terén.
Ám mindezek ellenére sem lett kimagasló mozi a Vidéki ballada. Adams és Close teljesítménye persze tényleg lenyűgöző, és igazából miattuk lesz igazán érdekes és szerethető az amúgy nagyon is kiszámított alkotás. És van még egy rejtett ékköve a lassan építkező balladának: Owen Asztalos, aki a fiatal J. D. Vance-t alakítja, és annyi traumán megy keresztül, hogy abból egy csapatnyi pszichológus megélhetne. A jólelkű, nagymama, nővér és anya Bermuda-háromszögében kallódó kiskamasz játéka igen megkapó és sokszínű.
Egy szó mint száz: akkor sem leszünk meglepve, ha a Vidéki ballada ott lesz jövőre a legjobbak között, és akkor sem, ha nem. Bár egy ilyen – mozis szempontból – csonka év igencsak nagy lehetőséget kínál a Netflixhez hasonló streamingszolgáltatóknak. Mert ebben a nagy filméhínségben már a közepesnél jobb mozi is gyógyírként hat.