Lomha zoomok, szitáló hóesés, puha szavú folkzene. Robert Altman ’71-es ellen-westernje, a McCabe és Mrs. Miller kezdődött utoljára ilyen, azonnal megkapó melankóliával. Véletlen? Aligha. Ha a Jefferson Airplane hippiplakátjaiból, vagy a Shocking Blue psych-popos Venusából nem volna egyértelmű – amit egyébként a holland beatzene félig magyar származású femme fatale-ja, Mariska Veres énekel igézően –, akkor a korabeli stúdiólogóból, az áttűnésekből, meg az általános idejétmúltságból tuti az lesz: ez a film nem csupán megidézi a hetvenes éveket, hanem mindent megtesz, hogy elhiggyük, akkor is készült. Úgy lélegzik, úgy plánoz, hagyja úgy telni az időt, mellékesen kibomlani a sztorit, tévét nézni, sörözni és meghatódni tökéletesen elfuserált figurák kudarcos életén, mint az amerikai mozi legjobb évtizedében.
És hát innen egészen más ráfutni arra a vékony jégre, amin az amerikai függetlenfilm jó humorú érzelgőse, Alexander Payne most is korcsolyázik. Aki látta a karácsonyi szezonra belőtt előzetest, teljesen jogosan hihette, hogy a Kicsinyítéssel legutóbb amúgy is kapufát rúgó rendező itt végleg belecsúszott a giccsbe, és köszöni, nem kér Az élet csodaszépbe oltott Holt költők társaságából. Pedig egészen más hangulatba ringat a film, mint várnánk: ha a Kicsinyítés öko-szatírájában az volt a páratlan, hogy egy fantasztikus alapötletet fullasztott unalomba, akkor a Téli szünetben az, hogy egy csontig rágott alapsztoriban talál valami mélyen emberit.
Ez bizony a mogorva öregember meglágyul sokat látott meséje, de Payne-nek van annyi egészséges szarkazmusa, hogy ne cuki kutyával vagy bűbájos kisgyerekkel, hanem egy másik menthetetlen mizantróppal nyesegesse le róla az idegeneket távol tartó tüskéket. Az ókori történelem kancsal, halszagú és szolidan szadista tanárát Paul Giamatti játssza, aki nem hajlandó átengedni egy szenátor semmirekellő fiát év végén, ezért büntetésből neki kell vigyáznia az elit fiúsuli diákjaira, akik ott ragadnak a téli szünetre – köztük az újraházasodott anyja által már nemcsak érzelmileg, hanem szó szerint elhanyagolt Angusszal, akit meg az újonc Dominic Sessa játszik perfektül egzaltáltan. Hozzájuk csatlakozik a menza fekete főnöke, Mary, aki a Vietnámban elhunyt fiát gyászolja még intenzíven (a Dolemite a nevem-ben felfedezett, itt Oscar-jelölésig jutó Da’Vine Joy Randolph).
A képek forrása: MAFAB
Tudjuk, mire megy ki a játék – ideiglenes családdá kovácsolódnak az egymás mellé sodródott magányosok –, de Payne olyan jó (fekete) humorral, jó (lassú) tempóval és többnyire jó (nosztalgikus) ízléssel kíséri el odáig a figuráit, hogy ez nem válik zavaróvá. Sőt, valahol bravúr, hogy eléri: úgy érezzük, nem a forgatókönyvsuliban lediktált plot pointokat illusztrálja (pedig dehogynem), hanem egy olyan világot teremt, amiben egyszerűen jó elidőzni, hallgatni Giamatti barokkos sértéseit („Ti acsargó vizigótok!”), nézni a kínos próbálkozásokat, ahogy próbál nyitni mások felé, mert a szigora mögött mélyen empatikus, de halványlila fogalma sincs, hogyan ne irritáljon vagy sértsen halálra mindenkit a környezetében.
Ehhez pedig kiváló eszköz a hetvenes évekbeli esztétika, a lassú, tekergő zoomok, amelyek mintha örökké keresnének valamit, próbálva be-belesni a lelki sérültek merev páncélja alá, a gyors vágások helyett bevetett áttűnések, amiktől egész másképp telik az idő, és megszületik valamiféle emelkedett melankólia, vagy épp az idő előrehaladtával egyre többször szép közös plánokba terelt figurák, akiket azért mégis elszakít egymástól a kamera. Ezért lehet, hogy miközben a Téli szünet története rendre előránt egy fordulatot, amit más filmben olcsó hollywoodi klisének látnánk, itt az árnyalt vizuális fogalmazásmód, a pazar, még a csálé testtartásokkal is a figurák magába zártságát hangsúlyozó színészi játék, meg az egész filmen átütő megéltség miatt mégis működik. Már csak azért is, mert Payne soha nem hazudja el, mennyire elviselhetetlenek ezek az emberek, és nem tagadja azt sem, hogy ha elő is bújnak egy időre a bunkerükből, attól nem változnak meg végérvényesen: ugyanúgy magukba fordulva bandukolnak tovább, csak már egy jobb életre lehetőséget adó kapcsolódási mintával a zsebükben.
Valahol minden Payne-film erről szól a Kerülőutaktól a Nebraskáig: a kudarcos életek iránt kicsiholt empátiáról. A Téli szünet egyszerre érződik esszenciális Payne-filmnek, a legkedvesebb motívumait egybegyűjtő retró besztofnak – Giamatti is mintha a Kerülőutak borszakértő írójának húsz évvel öregebb, zugivó alkoholistává keseredett kiadását játszaná –, ami az ismerőssége ellenére is frissnek érződik az életműben. És nem csak azért, mert kifordítja a Payne-filmek pikareszk alaphelyzetét, és itt pont a bezártság hozza össze a különcöket (és csak később a bostoni trip), hanem azért is, mert ezt a filmet nem ő, hanem a veterán tévés, David Hemingson írta, aki saját gyerekkorát, magánsulis élményeit, szülei válását, meg a tényleg ennyire ódivatúan bunkóskodó, radikális szigorú, neki mégis rengeteg értéket átadó nagybátyját fogalmazta bele a filmbe.
Payne célja az volt, hogy megrendezze a maga Hal Ashby-filmjét, és ha túlzás is lenne a Harold és Maude-dal vagy a fő inspirációnak számító Az utolsó szolgálattal egy lapon emlegetni, édesbús romantikája és pompás humora miatt Payne jobb munkáival – elsősorban az elégikus Nebraskával – nyugodtan lehet. És talán még az sem elképzelhetetlen, hogy Giamatti elcsenje az Oscart Cillian Murphy elől: már csak azért a bénakacsa-mozdulatért megérdemelné, amivel elhajít egy rögbilabdát, és elmond mindent erről a magát meg nem értett zseninek hazudó, de padlóra kerülve legalább az önbecsapásainak egy részét kidobó emberről.