Egy családanyát gyilkosság vádjával letartóztatnak, fatális véletlenek sorozata következtében bűnösnek találnak és húsz év börtönre ítélnek. Férje, miközben gyermeküket neveli, a bűn világába is alámerül, hogy szerelmét megmenthesse. A valóság kiszámíthatatlanná és veszélyessé válik, a hétköznapi élet kriminalizálódik, az igazságszolgáltatás elveszíti a biztonságot és védelmet nyújtó szerepét és lesújt hatalmával, segítségért pedig olyan alakokhoz kell fordulni, akik eddig csak a mozik rosszarcú gonosztevői voltak.
A történet témája és a feldolgozásának nézőpontja nagyon közel áll a negyvenes-ötvenes évek többnyire bűnügyi filmjeit összefogó film noir irányzatához (Siodmak: A rejtélyes asszony, Hitchcock: A tévedés áldozata). Fred Cavayé 2008-ban ebből a forgatókönyvből készítette el Pour elle című thrillerét, Paul Haggis pedig A következő három nap címmel ültette át azt amerikai közegbe. Mindkét film középpontjában az a kérdés áll, amelyet Delmer Daves 1947-es Sötét átjárója már pontosan megfogalmazott: ártatlan maradhat-e egy tévesen elítélt szökött fegyenc, ha az igazi gyilkos felkutatása közben több gyilkosságba is belekeveredik?
 Russell Crowe |
Daves végül nézői ítéletére bízta a választ, de happy endjét nem szabadította meg a noir nyugtalanító kétértelműségétől. A kérdés kissé átírva ugyan, de egészen hasonló e két filmben is: ártatlan tud-e maradni egy férfi, aki mindent elkövet, hogy – szerinte – tévesen elítélt feleségét kiszabadíthassa a börtönből, miközben egyszerre találja magát szemben az alvilággal és a rendőrséggel? A krimi-szál – a két filmben különbözőképpen ugyan – háttérben marad, a középpontba nem az eseményeket kiváltó gyilkosság felderítetlensége, hanem az egyre elkeseredettebb férfi tettei, a nagy szöktetési terv – számos kudarccal nehezített – kidolgozása, illetve a feszült hajsza izgalmai kerültek.
Haggis nagyon pontosan követte a Pour elle történetét, cselekményét, fordulatait, olykor még egyes beállításait is kölcsönvette, filmje mégsem egyszerű másolat. Hollywood ízléséhez formálta, amivel ez esetben nem is tett rosszat neki. A francia mozi szikár, távolságtartó fogalmazását kissé fellazította, aprólékosabban kidolgozta karaktereit, több izgalmat, több érzelmet vitt meséjébe. A szófukar figurák játéka „láthatóbbá” vált, mélyebbre engednek bepillantani a főhős és az epizódszereplők közötti viszonyokba: Russell Crowe és az apját játszó Brian Dennehy közös jelenetei jobbak, mint az „eredetiben”. Az esetlen Brennan reakciói közelebb állnak ahhoz, amit hasonló helyzetekben feltételezni lehetne egy középosztálybeli, kertes házban lakó, ötvenhez közeledő értelmiségitől, mint francia kollégájáé.
 Elizabeth Banks és Russell Crowe (A képek forrása: PORT.hu) |
Van valami izgalmasan realisztikus abban, ahogyan ez a férfi akcióhőssé érik. Abban a pillanatban, amikor minden, ami eddig hálószobája falán egy hatalmas terv szétszórt részlete volt csupán; térképek, adatok, fényképek, ötletek halmaza, egy gondolati játék, hirtelen valósággá válik, ráadásul egy olyan pergő valósággá, amelyből már lehetetlen kilépni. Ebbe a kalandba ragad magával Haggis és két színésze, Crowe, valamint a feleségét játszó Elizabeth Banks, méghozzá profi módon.
A rendező amellett, hogy a francia forgatókönyvet kellőképpen felturbózta, pontosan szerkesztett jelenetekkel dolgozott. Korábbi filmjeiben, az Ütközésekben vagy az Elah völgyében az érzelmi telítettség eldolgozhatósága vált kérdésessé, hol sikerült neki, hol nem, de általában ügyes kézzel bánt vele. Miként itt is, Brennan karakterének különböző hadszínterein: a férfinak helyt kell állnia éjszaka, amikor bűnözőktől próbál útlevelet szerezni, látogatásakor a börtönben, amikor feleségében tartja a lelket, vagy a játszótéren, amikor úgy viselkedik, mint bármelyik apuka – Crowe pedig ehhez mérten, megfelelően árnyalta szerepét. Egészen addig működik így a film, amíg be nem indul a szöktetés gépezete, melynek hosszú jelenete – bár kétségkívül izgalmas – meseszerűvé, az eddigi érdekfeszítő helyzetek helyett egyetlen hatalmas akcióvá alakítja a filmet. Tisztességesen kivitelezett finálé, csak kár, hogy közel sem olyan érdekes, mint a magányos apa harca önmagával és a világgal.