Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ EMLÉKEZET SZÍNEVÁLTOZÁSAI

A holokauszt nemzedékei. Traumatizált generációk az interperszonális, szociális és kulturális térben.
2024. máj. 28.
A holokauszt okozta társadalmi traumák továbbéléséről és átörökítéséről szervezett konferenciát a a Virág Teréz Traumakutató Csoport. Szakmai vezetőjük, Erős Ferenc hirtelen halála és a világjárvány miatt a konferencia anyagából emlékezésképpen is készített kötet most látott napvilágot. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Mindennapjaink telítve vannak a kulturális (mediális, politikai, kommunikációs, generációs stb.) paradigmaváltás átmeneti időszakának tapasztalataival. E történelmi hullámverés mélyén immár hetvenkilenc éve van jelen, sajátos veszélyzónaként és viszonyítási pontként a Soá eseménye. Az évezredek homályába vesző időktől napjainkig húzódó botrányfolyamat, a genocídiumok történetében a Soá az az unikális esemény, amely – Gábor György filozófus szavaival élve –  emberek egy csoportját mintegy az egész emberi fajtól testidegen, kiirtandó vírusnak minősítette.

Ennek a bonyolult és kínzó kérdésnek nagyon alapos és komplex horizonton való értelmezésére vállalkozott az Erős Ferenc vezetésével működő Virág Teréz Traumakutató Csoport egy 2021. április 15-én megtartott, online konferencia során. Traumatizált lett magának a konferenciának sorsa is, a mentor és szervező hirtelen halála majd a pandémia kitörése miatt. E hányatott történetnek köszönhető, hogy a konferencia tizenkét előadásának szerkesztett szövege csak idén tavasszal kerülhetett a nagyközönség elé.

A Soá emlékezete szempontjából agóniákkal terhes időszakot élünk: most halnak meg az Auschwitz-esemény utolsó túlélői és szemtanúi. És miközben könyvtárnyira rúg a szöveges és mozgóképi dokumentumok és az azokat feldolgozó szakirodalom mennyisége, miközben filmes, képzőművészeti, költői, prózai életművek szerveződtek a vészkorszak köré, az utolsó, gettót, bujkálást, lágert megjárt nagy- és dédszülők halála egyre sürgetőbben teszik fel a kínzó antropológiai és etikai kérdést: mi, a másod- és harmadgeneráció tagjai milyen felelősséggel tartozunk elődeink és utódaink felé az emlékezés és felejtés hermeneutikai összefüggésében.

a holokauszt nemzedekei animusa kiado revizor onlineA szerzők közül nyolcan a pszichológia területén dolgoznak mint kutatók, egyetemi oktatók és terapeuták, utóbbiak túlnyomó részt pszichoanalitikus szemléletűek. A további szerzők között van szociális munkát oktató egyetemi tanszékvezető, irodalomtörténész, filozófus és történész.

Kérdezhetnénk, hogy egy alapjában véve jól körülhatárolható szakmai szegmensben elhangzott szövegek vajon számot tarthatnak-e a szélesebb értelemben vett olvasóközönség érdeklődésére. Úgy gondolom, hogy igen, sőt feltétlenül igen. Először is tudatunk, ösztöneink, érzelmeink, etikai döntéseink olyan alapvető jelentőségű, közös működési formáink, amelyekről mindnyájunk számára égetően fontos mélyrehatóbban tudni. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az önismereti munka élethossziglani művelése alapvető hatással van az önmagunkkal, valamint szűkebb és tágabb környezetünkkel való kapcsolódásainkra is. Másodszor, valóban mindnyájunkat érintő kérdés, hogy mit teszünk a Soá emlékezetével: múzeumba tesszük, ami előbb-utóbb kongani fog az ürességtől, időszakos kulturális-történelmi akciókat kezdeményezünk, amik előbb-utóbb kipipálandó feladatokká válnak, egyéni döntés alapján bezárkózunk egy kulturális gettóba, ahol néhányan Celant, Borowskyt, Pilinszkyt, Kertészt, Konrádot, Seebaldot olvasunk, Wajdát, Bergmant, Nemes Jelest, Glazert nézünk? Vagy megküzdünk azért, hogy magunk és a mindenkori jövő emberei számára is antropológiai éhséggel tegyük magunkévá a Soá eleven emlékezetének kategorikus imperatívuszát.

A Soá az ember ügye. Régivágásúan úgy mondták: az emberiség történelmének metafizikai mélypontja. Az a kivételes állapot, amely az emberi lényt szembesíti azzal, hogy mit képes elkövetni egy másik emberi lénnyel. Hogy képesek vagyunk arra, hogy pusztán (sehol sem létező) biológiai kritériumok alapján egy ember megszületését, létezését halállal büntetendő eseménynek tekintsünk. Hogy az efféle egyedekből álló csoportot minél hatékonyabban működő gyárak tevékenységével töröljük el a földről, sőt az emlékezetből is. Nem „csupán” tiszteletből, hanem égető, antropológiai szükségszerűség alapján tilos volna elfeledkeznünk arról, hogy tartózkodjunk a dehumanizációs gyűlölet mindnyájunkban ott ketyegő, időzített bombájától.

Ez az utolsó mondat meglehetősen botrányos állítást tartalmaz. Azt, amit Syberberg 1977-es, hét órás Hitler-filmje radikálisan úgy fogalmaz meg: a bennünk lévő Hitler („Hitler in uns”). Erre a kijelentésre nyilvánvalóan sokféle felháborodott reakciót lehet(ne) hallani: nem csupán a történelmi önismerettől menekülő, frusztrált társadalmak sértett felhördülését, hogy tudniillik mindenért csak a megszálló hatalom a felelős, hanem a hihetetlen áldozatokat meghozó igaz emberek és intézmények képviselőiét is, sőt, végelemzésben minden, normális, ép erkölcsi érzékkel rendelkező felnőtt ember is joggal kikérheti magának ezt a sommás véleményt. Csakhogy bármelyikünk is tudhatja-e, hogy egy végső frusztráltság és elviselhetetlen testi-lelki kínok és terror közepette, mit lenne képes megtenni és elmulasztani az életösztön elemi parancsára? Az igazán érett ember, aki vállalja a felelősséget önmagáért és világáért, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az emberi lényben rejlő extrém lehetőségek előtt szemet hunyjon. Nem teheti meg, nem tehetjük meg, ha élni akarunk mint homo sapiens, azaz a létet ízlelő és mélységeiben ismerni törekvő lény.

Ezért úgy gondolom, hogy ennek a mintegy száz oldalnak elolvasása nagyon fontos lenne minden gondolkozó ember számára. Ebben nagy segítséget nyújt az előadások megszövegezése is, amely nem rejtőzik a szakzsargon paneljei mögé, odafigyelő befogadó számára szabadon követhető, sőt, élvezhető olvasmányokat kapunk kézbe. A szerkesztők arra is példásan odafigyeltek, hogy a nagyobb ívű, elméleti konstrukciókat felvázoló tanulmányokat olvasóbarát módon váltogassák a személyes vallomások, egyedi esettanulmányok. A kötet gazdag anyagából hadd emeljek ki három, nagyon fontos kérdéseket és viszonyítási rendszereket megfogalmazó szöveget.

Bakó Tihamér és Zana Katalin: A transzgenerációs atmoszféra: a kollektív társadalmi traumák átörökítésének mélylélektani modellje című tanulmánya alapvető fogalmi és szemléleti kérdéseket tisztáz. Napjainkban, amikor a trauma divatszóvá kezd válni, és a hétköznapi valamint irodalmi nyelvhasználat mintha kezdene belegabalyodni a szó értelmezésének és használatának egyre kaotikusabb viszonyrendszereibe, mintegy megvilágító erejű olyan szöveget olvasni, amely tisztázza, hogy megrázkódtatások és sérülések nélkül nincs és nem lehetséges emberi élet, éppen ezért kitüntetett fogalomként akkor releváns a trauma szó használata, amikor az a személy számára feldolgozhatatlannak bizonyul, ezáltal önmaga és környezete számára mintegy örökletes betegséggé válik. Azt is tisztázza a tanulmány, hogy e fertőzést miként lehet nonverbális úton, attitűdök és tudattalanul sugallt mintázatok révén átörökíteni. Ez utóbbi összefüggést nevezik a szerzők, nagyon találó módon, atmoszférának. Úgy gondolom, hogy ha itt és most bármelyikünk kilép az utcára, a személyes és társadalmi önismerethiányból származó, mérgező légkört mindnyájan le tudjuk írni mint egyszerre szenzuális és mentális tapasztalatot.

A kötet talán legrevelatívabb tanulmánya Gábor György filozófusnak köszönhető, címe: A történész mint mediátor. Az előadás tisztázza a Soá unikális jellegét, évezredek hekatombáinak undorító méricskélése helyett azt a filozófiai szempontot, amennyiben a meggyilkoltak idegensége „nem puszta civilizatorikus másságukban rejlik, hanem az egész emberi nemmel szembeni „testidegenségükben”, következésképp abból, hogy faji determináltságuk képezte természeti meghatározottságukból nem volt lehetséges kilépni, vagy attól megszabadulni…”. Az előadás vizsgálja a Soá történeti megismerésének módszertani problémáit, amennyiben a hagyományos, racionális megközelítés mellett szükségesnek tartja a tanúságtevő beszédmód, az oral history és a művészettapasztalat nyelvjátékainak együttállásaiból létrejövő, polifon értelmezési hálózat megalkotását. Hangsúlyozza azt is, hogy a szemtanúk halálával a kommunikatív emlékezetet a kulturális és történelmi emlékezet váltja fel. Ennek az időszaknak embereiként mi tartozunk felelősséggel azért, hogy a fenti emlékezettípusok milyen tartalommal fognak telítődni.

Jablonczay Tímea irodalomtörténész Biopolitikai traumák: gyarmati erőszaktevés és a holokauszt traumatikus emlékezete W.G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi című előadása különösen érzékenyen nyitja meg a Soá emlékezetét jelenünk horizontja felé. Ez a tanulmány is pontosítja a trauma fogalmát amennyiben vannak a személy konstituálódásához szükségszerűen hozzátartozó ontológiai traumák, amelyektől radikálisan különböznek a biopolitikai okokra, főleg rasszizmusra és gyarmati erőszaktevésre visszavezethető, ontikus traumák. A szerző ez utóbbiakat vizsgálja a címben jelzett regény értelmezése kapcsán, amennyiben a folytatólagos és álszent gyarmati genocídiumokat mintegy a Soához vezető út fázisainak tekinti. Ily módon újra felteszi azt a kérdést, amelyet Thomas Mann Doktor Faustusa, Kertész Imre életműve, Földényi F. László számos esszéje tematizál, nevezetesen, hogy a felvilágosodás ész- és objektiváció-centrikussága mennyiben tehető felelőssé az Auschwitz-eseményért.

Mivel pedig autonóm individuumokként mindnyájan a felvilágosodás gyermekei vagyunk, önmagunk megtagadása nélkül nem térhetünk ki e kérdés elől. Azt viszont máris kijelenthetjük, hogy a most vizsgált tanulmánykötet puszta megléte is tanúbizonyság arról, hogy a felvilágosodás egyben olyan etikai és edukatív horizontot nyitott meg és utalt át a személlyé váló ember illetékességi körébe, amely a perszonalitás szabadságán tett minden sérelmet radikális gonoszságnak nyilvánít. A kötet szövegei mintegy felkészítenek minket nem „csupán” a Soá eleven emlékezetének művelésére, hanem arra is, hogy kivédhetetlen felelősséggel tartozunk a romák, az amerikai őslakosok, a gyarmatosítás transzgenerációs áldozatai, az ökológiai katasztrófa éhezői és szomjazói iránt is. Ontológiai és biopolitikai traumatizáltságaink a szolidaritás, a Mitleidsethik, a „testvér lészen minden ember” lejártnak tűnt kontextusai feltámadásának reményével kecsegtetnek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek