Ha nagyon cinikus, urambocsá, felségsértő akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy – hűen a hollywoodi trendhez – elkészült a 2006-os A királynő című mozi prequelje, vagyis előzményfilmje. Láthatjuk végre, hogy miből, pontosabban kiből lett a cserebogár, azaz II. Erzsébet angol királynő.
 Colin Firth |
A papa, VI. György áll ugyanis az idén a legtöbb Oscar-jelöléssel büszkélkedő A király beszéde című angol film középpontjában, meg persze az ő kellemetlen beszédhibája, melyet egy anti-royalista ausztrál (Geoffrey Rush) próbál orvosolni. No, de kezdjük rögtön az elején, mely ez esetben egy igencsak kínos incidenst jelent: őfelsége, az akkor „még csak” hercegi rangban reprezentáló Albert Frederick Arthur George (Colin Firth) épp arra készül, hogy a Brit Birodalmi Kiállítást megnyissa, amikor is (az élő rádióközvetítésnek hála) nem csupán egy stadion, hanem egy egész gyarmatbirodalom hallhatja, amint szó bennszakad, hang fennakad. Nem csoda hát, hogy a szerető nej (Helena Bonham Carter) a tettek mezejére lép, és – lévén már az összes udvari szaktekintély befuccsolt – időpontot kér a pórnép kedvelt logopédusától, Lionel Logue-től, aki sikertelen hobbiszínészként maga is megtapasztalhatta, hogy milyen, ha szánakozó tekintetek kísérik a nyilvános fellépéseket.
Amolyan fordított Pygmalion-történet pereg hát a vásznon, melyben Eliza Doolittle egy kifinomult, visszafogott, elfojtásoktól terhes királyi sarj, míg Henry Higgins egy szókimondó, érzelemdús és gátlástalan ausztrál beszédtanár, aki még attól sem riad vissza, hogy Bertie-nek szólítsa a herceget. A film humora vagy éppen konfliktusai épp ezekből az osztálykülönbségekből táplálkoznak, melyek persze idővel, ahogy a találkozások sűrűsödnek, egyre inkább eltűnnek tanár és diák között.
 Geoffrey Rush |
A játékidő alatt kissé a sportfilmek dramaturgiáját követjük – a kisebb versenyekkel tulajdonképpen az igazi nagy megmérettetésre (a királyi eskütétel) készülünk, miközben az is kiderül, hogy az aranyérmet sosem adják ingyen: láthatjuk, hogy a bajnokjelölt miként veszíti el, majd nyeri vissza az önbizalmát, méghozzá a tuti edzéstervnek, az erős kezű mesternek és a jó formaidőzítésnek köszönhetően. Az „edzésterv” egyébként nem más, mint a freudi pszichoanalízis: Lionel a beszédgyakorlatoknak álcázott „kibeszélések” során hamar ráébred, hogy szegény Bertie dadogása mögött a rideg, diszfunkcionális család áll, mely komoly elvárásokkal viseltetik a herceggel szemben. Itt van példának okáért rögtön a báty, VIII. Edward (Guy Pearce) mint komoly probléma, aki lemond inkább a trónról Bertie javára, csakhogy a többszörösen elvált amerikai szeretőjét nőül vehesse; hogy a világuralomra törő, és a yorki princnél tagadhatatlanul jobb szónoki képességekkel megáldott Adolf Hitlert már meg se említsük.
A király beszéde az a típusú ráérősen csordogáló mozi, mely az angol kosztümös filmek nemes hagyományát követve érzékletesen festi meg a két világháború közötti korszakot. Az események főként zárt, belső terekben, szűk folyosókon, nehéz drapériákkal elválasztott szobákban zajlanak (Buckingham-palota, Lionel lakása), ami kifejezetten intimmé teszi a furcsa pár kapcsolatát. Igazi, professzionálisan kivitelezett old-school filmet látunk, úgynevezett „heritage” mozit, mely műfajához hűen, enyhe nosztalgiával tekint vissza brit „örökségére”, az aranykornak arra az időszakára, amikor szinte az egész világ a brit korona alá tartozott (ld. még Napok romjai, Szellem a házban, Szoba kilátással, Tűzszekerek, A galamb szárnyai stb).
 Helena Bonham Carter (A képek forrása: PORT.hu) |
Tom Hooper filmje nem formabontó alkotás, de minden megvan benne ahhoz, hogy a konzervatív ízléssel megáldott Akadémia elvárásainak megfeleljen: a színészi munka tökéletes, a látvány részletgazdag és atmoszférikus (operatőr: Danny Cohen), a fordulatok jó időben következnek be, a humor amolyan fanyarul angolos, és még az emocionális csúcspontoknál sem válik patetikussá vagy érzelgőssé a film. Mi több, azzal, hogy a rendező a főhősét lényegében demisztifikálja, még a rokonszenvünket is könnyedén elnyeri: a vásznon egy szerencsétlenkedő, személyes problémáival bátran szembenéző, felelős férfi főszereplőt látunk, aki annak ellenére is képes megőrizni a méltóságát, hogy rendszeresen kompromittálja magát az alattvalói előtt. Akik azonban épp ezért szeretik: látják, hogy a királyuk is ember.