Először híradósok hangját halljuk, akik arról számolnak be, hogy a Földet támadás érte, aztán egy bevetésen lévő tengerészgyalogos szakaszt látunk, akik egy katonai helikopter gyomrában zötykölődnek ismeretlen veszélyek felé tartva a lángokban álló angyalok városa fölött. Hamarosan huszonnégy órával előrébb ugrunk a cselekményben (ezzel a forgatókönyv kreatív energiái a film további részére ki is merültek), hogy megismerjük a karaktereket, akiket még így is nehéz lesz megkülönböztetnünk egymástól, amikor beindul a balhé.
A fontosabbak tehát: az utolsó napját töltő öregecske afganisztáni veterán (Aaron Eckhart), aki háborús traumáit képtelen maga mögött hagyni (nevesül, hogy elvesztette egy bevetésen a csapatát); a srác, akinek a bátyja éppen ebben az Afganisztánban odaveszett egységben szolgált; aztán a zöldfülű tizenhét éves szűz, a nagydarab fekete szanitéc, aki orvos akar lenni, meg a szemüveges, házasodni készülő másik, meg akinek ideggondjai vannak, meg akinek terhes a felesége – és még hosszan lehetne sorolni. Hozzájuk csatlakozik egy idő után egy technikus (szegény hiperszexi Michelle Rodriguez már ki tudja hányadjára játszik harmatgyenge filmben kommandóst) meg néhány latinszármazású civil.
Ennek a sablonos, feledésre ítélt brigádnak (akik a mozinézők számára az emberiséget képviselik) szembe kell néznie azzal, hogy a NASA által eleinte meteorzápornak hitt jelenség nem más, mint egy idegen civilizáció minket, földlakókat leigázni óhajtó hadiflottája, és hogyha nem igyekeznek, saját hadseregük fogja őket szanaszét bombázni a műveleti területen, azaz Los Angeles utcáin.
 Jelenet a filmből |
A filmben alig történik sokkal több annál, minthogy látunk egy metropoliszt porrá zúzódni (leszámítva néhány sikerületlen, drámainak szánt jelenetet a veterán és a bátyját gyászoló srác közt), de aztán hőseink szerencsére és legnagyobb meglepetésünkre rájönnek a marslakók gyenge pontjára. Nézve a rengeteg lövöldözést, robbanást, űrlényt, hallgatva a nevetségességig kínos, pátosszal ügyetlenkedő párbeszédeket, figyelve az ezerszer látott műsort, egyetlen kérdés foglalkoztatja a nézőt: miért? Miért érezték úgy a filmkészítők (az eddig szinte kizárólag harmadrangú horrort rendező Jonathan Liebesman és az ezzel a filmmel debütáló író, Christopher Bertolini), hogy ezt az egész inváziósdit nekik most újra meg kell csinálni? És ha már megcsinálták, vajon tényleg azt hiszik-e, hogy ez így akkor rendben is van?
Ki gondolta volna, hogy még egy olyan produkció, mint például A függetlenség napja is az ilyen és ehhez hasonló filmek fényében tündökölni kezd. És nem csak Roland Emmerich-től nyúltak gátlástalanul A Föld inváziója alkotói. Azon ne akadjunk fenn, hogy az alapötlet természetesen H. G. Wells-től származik, de hogy művük gyakorlatilag gond nélkül összerakható a Bolygó neve: Halál, a Sólyom végveszélyben, a Starship troopers, a District 9 és más filmek elemeiből, az nem kicsit zavaró. Mert a legnagyobb sajnálatunkra – egyben örömünkre – meg kell jegyeznünk, hogy az említett filmekben a tengerészgyalogosok menőzése, a realista történetmesélés, a sorsdrámák (apa, bajtárs stb. elvesztése) szuperül működtek: súlyuk, lelkük, céljuk volt. Itt a tengerészgyalogosok műmájerek, akárcsak az Avatarban, mi tizenkét évesen lazább dumákat találtunk ki élienezés közben (ilyen mondatok hangoznak el minden előkészítés nélkül, hogy „háborúban nincs ígéret”, amelyen még a szinkronszínész is majdnem elröhögi magát), a drámázás közben pedig kínunkban vinnyogunk. Egyedül a realista háború- illetve katasztrófaábrázolás jött majdnem össze a híradóbejátszásokkal és az égő város tájképével, a kertvárosban kommandózás egészen hangulatos, és egyszer tényleg felkaptam a fejemet, amikor az egyik katonában felmerült, hogy talán az űrlények is csak katonák, akik parancsot teljesítenek. De mindent tönkrevág a tíz perc után fejfájást előidéző, két órán keresztül idegbetegen rángatott kézikamerázás. Milyen reményt keltő volt pedig, hogy végre nem 3D-ben jönnek a fánkos ufók.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ez a film olyan egyszerű, mint egy bot, és olyan újszerű, mint egy kerék. Értjük, ismerjük. A civilizáció törékeny, meg kell védeni, a katonáknak fel kell venni a kesztyűt, ellentéteinket egy nagyobb veszély fenyegetésekor félre kell tennünk és így tovább. Oké, rendben, vettük. De ha nem tudjuk új köntösbe bújtatni a közhelyet, akkor hagyjuk a francba: amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell. Mert fecsegni róla felesleges.