Az első napokban is sok előadás foglalkozott ezekkel a témákkal (például: Egy őrült naplója, Az Antikrisztus rövid története, A te országod, vagy az Akár Akárki), de az utolsó három napon mintha kifejezetten erre a tematikára válogatták volna össze az produkciókat a fesztivál szervezői.

„Minden dolgok között a szegénység az első.” – mondja Nanna, a prostituált Brecht drámájában (A gömbfejűek és a csúcsfejűek), melyet a fesztiválon Zsótér Sándor workshopja dolgozott fel. A szegénység valóban testközelbe került a fesztivál során: a Szociopoly interaktív színházi társasjáték segítségével a résztvevők saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy milyen az, amikor egy család csak a segélyekből próbálja fenntartani magát. Egyszerű matematikai feladvány egy kis szerencsefaktorral. A segélyből fizikai képtelenség megélni, a közmunka kevés, és a vállalkozó is csak hébe-hóba jelenik meg a faluban fekete vagy legális alkalmi munkát kínálni. A mi csapatunk (családunk) csúfos véget ért az egyébként jó hangulatú játék végére. Annyira felhalmozódtak az adósságaink a helyi kisboltban, hogy végül az uzsoráshoz kellett fordulnunk jelentős segítségért, és ebből a spirálból már nincs kiút. Ahogy a játékot vezető szociológus, Bass László elmondta, az ilyen családokban gyakran kényszerülnek végül „más megoldásra” a szülők, akiket az uzsorás akár saját gyerekeik munkába állítására, adott esetben prostituálására is kényszerített. A nyomasztó lehetőségektől kissé zavartan sétálok ki a tornateremből a napsütötte parkba – hirtelen félelmetesen soknak tűnik az a pár ezer forint, amiből színházjegyet készülök venni.

Rosalie-nak nincsenek anyagi gondjai: a nyugdíja elég, és bizonyos dolgokkal kapcsolatban sosem voltak illúziói. Neki nem a szegénységgel, hanem a közeli és végleges halál bizonyosságával kell megküzdenie Daniel Kehlmann Rosalie elmegy meghalni című darabjában. Halálos és fájdalmas betegséget diagnosztizálnak nála, ezért úgy dönt, hogy egy svájci egyesület segítségével lerövidíti a dolgot. No de Svájcba ki is kell jutni, és a hosszú és kalandos út során még akár csoda is történhet. Rosalie rendszeresen könyörög mozgatójának, Nagypál Gábor színésznek, hogy inkább változtassa meg a történet végét, legyen megint egészséges, sőt ha lehet, legyen megint fiatal. De biztos, hogy jó ötlet ez? Elengedni az életet végtelenül nehéz, de benne maradni talán annál is nehezebb. Rosalie szinte megkönnyebbülten hagyja ott életének problémáit: neki már nem kell foglalkoznia a csöpögő csappal, nem fog többet félni a rosszarcú szomszéd sráctól (az a huligán!), és nem kell végighallgatnia a barátnői történeteit az unokáikról csak azért, hogy ő is elmesélhesse a sajátját. Ezek többé nem az ő problémái, más fog velük foglalkozni, vagy talán senki sem. És most ott áll a svájci egyesület házában, egy öreg nő lógó ruháiban, kívánsága szerint megfiatalítva, egészségesen. Még a taxit sem fizette ki.

A darab bábtechnikai megoldásai egészen különlegessé teszik a darabot. A báb egy tárgy, csak mozgatója által kap személyiséget, és végül (akár fiatal és egészséges, akár öreg és beteg) visszakerül a fekete zsákba, ahonnan az előadás elején előkerült. Mindegy, hogyan alakul a történet, milyen fordulatot könyörög ki magának, egész végig pontosan lehet tudni, hogy ez lesz a sorsa. A báb, mint tárgy, folyton magában hordozza a kísérteties lehetőségét, hiszen élőként a halál, halottként az élet visszfényét láthatjuk meg benne. Kettősségében rejlik varázsa.

A Parallel szereplői is az önmagukba foglalt kettőség megmutatására vállalkoznak, noha náluk ez nem a halál és az élet, hanem a nemiség kettőse. A gender szerepeket erősen duchampi felfogásban megközelítő előadásban két táncos tette fel a kérdést: kigyógyulhat-e a test a lélekből? Mit kezd két férfivá átlényegült, nőtestű táncos a falra szerelt piszoárral? Ha már nincs kiút a férfivécéből, a két performer, Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata megpróbálja kikezdeni a férfitestre berendezkedett színpadi világ szabályait, és átalakítani saját testüket oly módon, hogy meg tudjon felelni a benne lakó lélek elvárásainak, és így a férfivécé technikai paramétereinek is.

Testről és lélekről szól közvetlen módon a TestOdüsszeia című kalandtúra és érintésterápia is. Ez az újabb résztvevő-színház nem egy valóságos, de távoli világba enged betekintést, mint a Szociopoly, hanem arra késztet, hogy saját magaddal, a nem vizuális ingerekkel, a testeddel és az érzelmeiddel foglalkozz. A rengeteg kifelé figyelés, megérteni akarás után, ami a fesztivál végére elkerülhetetlenül ledarálja az embert, furcsa és újszerű élmény befelé nézni, miközben Homérosz eposzának szereplői hanghatások és – sokszor nem is gyengéd – érintések útján elevenedtek meg körülöttünk. Erre az előadásra nagyon is igaz, hogy pontosan annyi van benne, amennyit a résztvevő saját magából beletesz: ha hagyod magad bevonni, akkor ott lehetsz a lótuszevők szigetén, a viharos tengeren, túljárhatsz a Küklopsz eszén, találkozhatsz az alvilágban régen elment ismerősökkel és végül hazaérhetsz ahhoz, aki számodra a legfontosabb. Persze ha neked inkább a játék a fontos, akkor vicces folyosón-rohangálás, találgatás, nevetés és eltévedés a sötétben – kiszolgáltatottság, a bizalom, a félelem és a mese mindenképp nagyszerű élményhez juttat.

Nem ez volt az egyetlen meseszerű előadás a fesztiválon: a Manna Produkció segítségével az SzFE mind az öt negyedéves bábrendező szakos hallgatója lehetőséget kapott, hogy bemutatkozzon az Ugródeszka című sorozat keretében. Az öt előadás most először volt együtt látható a Kövér Béla Bábszínházban. A sorozat különlegessége, hogy a Manna csupán egyetlen kikötést szabott meg az alkotók felé: olyan darabbal kellett dolgozniuk, amit magyar bábszínház még nem mutatott be. Így született meg a már említett Rosalie elmegy meghalni, a Sündör és Niru, a Gyásztánc, a Szemenszedett mese és A Macskaherceg kilencedik élete. 

A Sündör és Niru gyerekeknek szóló különleges mese, melyben két furcsa barát tapasztalja meg a körülöttük lévő, élő-élettelen, hangzó-zörgő világot. A Szemenszedett mese szintén a legkisebb közönségnek szóló, de a felnőttek számára is érdekes tapasztalatok adó történet egymás elfogadásáról. Míg a Parallel ugyanebben a témában a férfi-női lét koordinátái között található árnyalatokat színezgette, addig ez a mese mindenféle (nem csak bináris) másság problémáit tálalta (szó szerint) végtelenül szerethető és vicces módon a közönség elé. Az utolsó két előadás, a Gyásztánc és A Macskaherceg kilencedik élete viszont már egyértelműen nem gyerekelőadás: míg az előbbi a kamaszkor végén járó, kapunyitási pánikkal küzdő fiatalok története bizalmatlanságról, párválasztásról és szülői kapcsolatokról, az utóbbi egy párkapcsolat életben tartásának nehézségeiről mesél. Az Ugródeszka sorozat is egy kiváló kezdeményezés arra, amit talán már nem is kell olyan nagyon bizonygatni: hogy a báb minden korosztály és célcsoport számára egyformán releváns lehet.

A fesztivál méltó lezárása és egyben csúcspontja a Sóvirág – avagy a létezés eufóriája. Hogy szorulhat ennyi életöröm, energia, szeretet és tánc két emberbe? A holokauszt borzalmai megjelennek, de mellette ott vannak az élet más jelenetei, a szerelem, a zene és tánc szeretete, az önelfogadás, a szép öregedés, a humorérzék. Cuhorka Emese és Fahidi Éva kettőse harmonikusan fűzi össze egy színpadon a két élettörténetet, amelyben újraélik a gyerekkort, a találkozásokat, a nagymama emlékét, és megmutatják, hogy az eltérő tapasztalatok és a hatvan év korkülönbség ellenére ember és ember között még sincs akkora különbség. Nincs mit tagadni azon, ha valami csodálatra méltó. A két táncos – igen, mindketten azok – kölcsönösen átértelmezi egymás testét és új dimenzióba helyezi a tánc fogalmát. Ha Rosalie azt mutatta meg, hogyan kell meghalni, akkor Szabó Réka rendezése azt tárja a néző elé, hogyan kell élni.

Semmi, amit színházban láthatunk, nem lehet annyira valódi, mint ez.