Daniel Kehlmann: Rosalie elmegy meghalni / Manna Produkció (a Stúdió K-ban)
2016.07.27.

Ha nem is a rövid darab közepén, de akkor hangzik el a címbeli kérdés, amikor még sok van hátra. A road movie-nak nevezett novella-adaptáció az út vége felé mutat, mégsem horizontális, hanem vertikális színház. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Igazából az elejével kell tisztába jönnünk, mert azt a Kehlmann-elbeszélés fordítója-dramatizálója, Szilágyi Bálint (negyedéves bábrendező hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemen), valamint Hársing Hilda dramaturg elsiette. „Szeretettel meghívjuk közismert és mindannyiunk által nagyra becsült, neves bábművészünk rendhagyó, zártkörű előadására, melynek keretében búcsút vesz legkevésbé különös, ámde annál okosabb és szórakoztatóbb figurájától, Rosalie-tól” – szól az invitáló ismertetés első mondata. 


Nagypál Gábor íjhúr-idegzetű, a nevezetes eseményre az utolsó pillanatban épp csak beeső mímese, amint zsákjából kiemeli marionett-teremtményét, Rosalie-t, azonnal tökéletesen lefedi az alkalomtól ajzott neves bábművészt. Róla talán nem is kell ennél többet tudnunk, a címszereplő (báb) pedig majd mondja a magáét (ami látszólag a legkevésbé sem az övé, hiszen szavait, hangját is mozgatójától veszi kölcsön). De honnan érkezett, hová toppant be a bábos? Ki az a színházi segéderő, aki Spilák Lajos joviális-ironikus megformálásban lehet fontoskodó, méz-máz művház-igazgató vagy blazírt, a hasát szerető kultúrotthoni mindenes, s aki passzív aktivitással, kerékkötőből alkotótárssá válva, fel-fellobbanó játékkedvvel időnként beszáll a különben egy-, azaz kétszemélyes produkcióba?

Szilágyi az utca felől hozza a térbe Nagypál lihegő bábjátékosát. Mivel a Stúdió K termében – az egykori Ráday Mozgóban: Ráday moziban – alig van megfelelő járás, kiút, itt gyakori, hogy a kis előcsarnok vagy olykor a gépház felé játékfolyosó vezet. A közterületre (most: Biblia utcára) is nyílt már máskor ajtó-ablak, a kinttel bővítve a bentet. S talán az a legcélszerűbb, ha ezt a budapesti közeget és kézenfekvő realitást (a cselekmény más koordinátái ellenére) tényként fogadjuk el: Gáspár Annának, a Manna vezetőjének ötletéből a diplomázó (báb)rendezők önálló produkciókat hívnak életre. Elsőül Szilágyi Bálint, s épp a Stúdió K-ban. Ott, ahol a bábművészet már sokszor otthonosan, sikeresen társult az ember-színjátszással.

Nagypál Gábor
Nagypál Gábor
Rosalie-t, az idős asszony figuráját a látványtervező, Hoffer Károly gyúrta-gyűrte-alkotta, főleg a zöld, ezüst, viaszsárga, lila színek kontrasztjával adva egyéniséget és előlegezve jellemet. A korpusz kivitelezését Vörösné Rácz Anita és Raffai Péter végezte finommechanikai bravúrral. (Amire ez a „szerkezet” képes, azt még a krimik végső fordulatánál is kevésbé szabad elárulni előre.) A jócskán hetven fölötti, illúziótlan hölgy, Rosalie mintha a saját halotti maszkját viselné, bár megjelenése divatos, mozgása fürge. Az ellentmondás logikus magyarázata, hogy Rosalie elmegy meghalni. Halálos beteg, s a hosszas szenvedés helyett az elegáns intézményt választja, ahol a gyors, kegyes véget alig leplezett gyógyszeres öngyilkosság révén biztosítják számára.

Ennek az öreg hölgynek nincs már ütőkártya a kezében. A zárt ajkú, jégkék szemű lárvaarc csak annyit fejezhet ki, amennyit fények-árnyak vetülése folytán belelátunk; a marionett-technika elég szűk regiszterű mozgásismétléseket engedélyez csupán; mozgatója kezéből, mosolyt keltve, sokszor vándorol egy ósdi fogasra, hogy átmenetileg ott függjön, vagy más helyekre telepedjék furcsa roskadásával. Miért és mitől hát, hogy lényege szerint a sors-megjelenítés nem horizontális – út a halálba –, hanem vertikális: kölcsönös mozgás egymás felé és egymás elől azon a képzeletbeli tengelyen, amelynek függőlegesét, ég–föld vonalát az összetartozó teremtő (a bábos) és teremtett (a báb) egyike sem hagyhatja el, sőt ama harmadik valaki is e körül pörög?

A Kehlmann-szöveget átdolgozó Szilágyi Bálint elmélyült gondolkodása a transzcendenciát, lét és erősebb lét viszonyát és viszonyváltozását modellálja. Így noha Rosalie mint báb önmagában nem lenne több ugyan esendő ember-modellnél, egy idő után föltéve a vége…?  kérdését, s küzdve az „igen, vége…” válasz elkerülhetetlenségével, maga is personává lényegül mindenható mozgatója (megírója, eljátszója, halálra ítélője, elbúcsúztatója), a művész kezében és a szekundáns színházi mindenes társaságában. A költészet lép a racionalitás helyébe, a svung, a road-tempó rohanása váltja fel a közeli végleges dermedés előjeleit, a morbid humor a meghalással szembeni merev tehetetlenséget. Már nem a maga útján (nem a művész akarta módon) robog a cselekmény. A várthoz képest mást céloz be a road.

Nagypál Gábor, Spilák Lajos. Fotók: Schiller Kata. Forrás: Stúdió K
Nagypál Gábor, Spilák Lajos. Fotók: Schiller Kata. Forrás: Stúdió K
A rendezésre ráférne több ötlet – a nem könnyű bábtechnikával ügyesen megküzdő Nagypál Gábor a mozgatás-variációkat keresve nem mindig tudja magát kellőképp „megkettőzni” –, az installálás is módosulhatna (a nagy képernyő sem egységes, sem osztott felületként nem bír kellően érdekes jelentéssel, kevés „jön át” a repetitív mozgóképekből). Kitűnő viszont Szilágyi Bálint munkája diszharmóniák, interferenciák, aszinkronitások szervezésében. Nagypál és Spilák figurája egy ideig folyton koccan, s valahogy – mélyebb problematikus relációként – az sincs rendben, hogy a bábos befejezett ügyként szeretné kezelni Rosalie idő- és szükségszerű leléptetését a színről. Hiszen a bábjával, a kreatúrájával együtt önmagából is megsemmisít egy íznyit…

A disszonanciák mint színházi effektek előhívják a viszonyváltozásokat, melyek a három (kettő plusz egy) alak közötti valamennyi viszonylatra kihatnak. A báb kifejezés-lehetőségeinek határoltsága részint „bábbá” emeli a kellékeket (így egy sokféle átváltozásra képes bőrönd maga is kis bábszínházként funkcionál, s az emeletes ételhordó is bábszerű), begyújtja futóműveit a helyenként vidámparki hangoltságú, tartalmas és élvezetes vágta.

Hová tart az eredeti elgondolást felülíró, tragi-bolondos utazás? Nem olyan könnyű ezt a vége-ügyletet semmissé tenni, szabad(ító) repüléssé szublimálni. A vizuális fantázia az előadás anyagából és képeiből következő szép mértana egyszer csak a reptéri éjszaka vörös lámpácskákkal szegélyezett kifutópályáját, egy izzó vörös szem irányjelző fényét varázsolja elénk. Utat és kaput, innen és túl összegződését. Ilyen „alagútról”, fényekről szoktak beszélni, akik azt mondják, találkoztak már a halállal…?
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.