Záborszky Gábor képeinek ez föltűnő jegye – így magyarázatot kell találnunk arra, hogy miért használja ma egy festő nagy nyomatékkal e színeket. Hiszen azt gondolhatnánk, e pompás csillogás dicső napjai Bizánccal és a középkorral tovatűntek. A modern táblaképfestészet nem utolsó sorban az arany alappal szemben határozta meg magát, amikor a régi, egyneműen és fenségesen ragyogó háttér helyett tájakat és belső tereket kezdett megjeleníteni, s a fénylő aranyat – a barokktól kezdve – csak a külvilágtól elválasztó határvidékre, a rámára engedte visszatérni. Historizáló idézetektől és néhány kivételtől eltekintve egészen a szecesszióig nem jelent meg a festményen az arany.

Klimt óta időről időre föltűnik az arany a festményeken; a bécsi Belvedere ebben az évben kiállítást is szentelt a témának. De mit keres Záborszky képein? Bizonyosan nem a pompát, a fényűzést, a gazdagságot. De nem is a szakralitást, a transzcendenciát. Nem a hagyományt. Nem valamifajta ornamentalizmust. S nem is a giccsel való reflektált játékot, ahogyan az például Andy Warhol 1962-es Arany Marilyn Monroe-ján látható.

Az anyag anyag-volta a lényeges számára. Hiszen ki gondol – aki nem festő – a színek anyagi eredetére, a különböző festékföldekre, ásványokra, növényekre, állatokra, s manapság már inkább szintetikus anyagokra, amikor a színekkel találkozik? S ki nem gondol a fémekre az arany és az ezüst szín láttán? Az arany felület vagy paca, az ezüst csík maga az arany és maga az ezüst. A vizuális hatás mellett megjelenik a kétdimenziós festményben is az érzéki tapintásos hatás, a puhaság, a formálhatóság, s a valamiképpen ezekkel a minőségekkel is összefüggő, az anyagból magából sugárzó fény. Szinte fordítottja ez az arany alapnak. Az alap itt valami mélyen földi – föld-szürke, föld-barna, föld-fekete, amelynek hátteréből válik ki a nemes fém. S ez – távol minden szakrális gondolattársítástól – mégiscsak létrehoz egy metafizikus ellentétet, amelyet nevezhetünk a föld és az ég ellentétének.

De talán pontosabban kellene fogalmazni. Mert vajon kétdimenziós festményekről van itt szó? Az arany és az ezüst kitüremkedik a térbe. A domborműveken megkülönböztetjük a mélyen bevésett magasreliefeket és a síkból kevéssé kiemelkedő alacsony vagy lapos reliefeket. Ebben az értelemben ezeket a festményeket bízvást nevezhetjük extrém lapos domborműveknek is. Az a csekély háromdimenzionalitás, amelyeket ezek a nemes fémek elnyernek, maga is anyagi voltukat erősíti, azt, amit az imént tapintásos, taktilis hatásnak neveztem. De legalább annyira fontos az optikai hatás, az, hogy a domború felület az anyag fénylését, világlását, csillogását gyűjti össze és szórja szét, és így és ebből keletkezik az anyagból sugárzó fény.

Ez azonban majdnem mindig egy ellentét-rendszerben jelenik meg. A szikrázó gesztus olyan alapból ugrik elő, amelyet a fényelnyelés tompasága jellemez. Anyagilag is egymás ellentétei: az érdes a simának, a kemény a puhának. A földre, a homokra, a szikkadt sárra kell gondolnunk, olyan elemekre, amelyek egykor Záborszky vulkanikus képein jelentek meg. De nem a natúra távoli üzenete ez – az anyagok megmaradnak a maguk elvontságában. Jelek, amelyek csak egymás vonatkozásában nyernek értelmet. A ragyogó gesztus csak ragyogni akar, s ehhez szüksége van alapja, háttere, környéke abszorpciójára. Szüksége van a tompaságra, sőt tompultságra, amelyből felragyoghat.

Ezért aztán továbbra sem jellemezhetjük ezt az ellentétet konkrétabban, mint valami földinek és valami éginek, mint valami fénytelennek és valami fénylőnek a kontrasztjával. A művek címei sem igazítanak tovább, s ha rájuk bízzuk magunkat, olykor még félre is vezethetnek. Olyan címek ezek, melyek jól láthatóan nem az alkotás folyamatában, a művel együtt keletkeztek, hanem utána, mintegy emlékeztetőnek, fölismertetőnek. Ez itt a Reggeli fények, ez meg az Üdvözlet barátaimnak. A kép nem ábrázol kínai házat, méghozzá egyszerűen azért nem, mert az ábrázolás, a reprezentáció nem tartozik ezeknek a képeknek a programjába. Hanem amikor mesterük ránézett a kész képre, erre asszociált. S az egyik legszebb kép sem a folyó és a partja, hanem egy az egész képfelület közepén végigfutó ezüst szalag.

A képeken azonban nyilvánvalóan történik valami, ha nem is valami külsőnek – vagy belsőnek – az ábrázolása. A gesztusok események. Ha meg akarom nevezni, hogy milyen események, akkor mégis csak az egyik munka címéhez fordulok. Törekszünk a fényre.

 

A kiállítás megtekinthető 2013. január 6-ig.