Házai nincsenek, csak gondolatai, amelyek ma aktuálisabbak, mint amikor kigondolta őket. Arról szó sincs, hogy szívderítők lennének, komoly depressziót okozhatnak az arra hajlamosakban. Reménytelen parazita-létre ébredni nap mint nap – borítékolhatóan melankóliához vezet. És hiába csuknánk újra szorosra a szemünket, a teremtés paradicsomi álmába szenderülve, egyre többen, több irányból és egyre hangosabban vetik a szemünkre: hiba csúszott a működésbe, és a hiba neve: ember. 

Yona Friedman házait nem lehet megépíteni, magasan a föld fölé képzelte őket, hidakra, állványokra, különféle hálózatokra, amikbe az egyes lakó- és egyéb funkcionális egységek úgy épülnek bele, mint a madárfészkek egy fa ágai közé. És mint a madarak, mindenki maga épít: abból, amit talál. Friedman nagyon korszerű gondolkodó volt, máig tartott, míg  a világ  utolérte. Reagált a XXI. század összes tudatalatti félelmére, s mindenre van válasz a Ludwig Múzeum termeiben: a túlélésre, a túlnépesedésre, a fenntartható fejlődésre, az önfenntartásra, a közösségi építésre és így tovább – a tét az agyon-épített világ fennmaradása. 

Friedman személyes sorsában, fiatal éveiben minden adott volt egy szépen fejlett, civilizációs fóbiával kombinált túlélési kényszer kialakulásához, mindezt azonban társadalomjobbító vízióvá szublimálta, pozitív cselekvésre buzdítva mondott nemet a civilizációs depresszióra. 1923-ban született Budapesten, építészetet tanult (igaz, a numerus clausus miatt nem nyert felvételt, csak „bejárt”). A második világháború végén, a német megszállás idején a Gestapo fogságába esett, majd ahogy a Vörös Hadsereg bevonult, ő elmenekült Bukaresten át Tel Avivba. 

Az ötvenes évek Európa-szerte a lakáshiányról szóltak, és a budapesti mellett izraeli élményei is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a vészhelyzetekre a megoldást ideiglenes, könnyűszerkezetes, egyszerűen adaptálható, helyi, olcsó anyagokból előállítható épületekben lássa, amelyek a jövő mobil társadalmának adhatnak otthont. A modernizmusban csalódva 1958-ra megalapította saját csoportját Groupe d’Etudes d’Architecture Mobile (GEAM) néven. Ekkor dolgozta ki a Ville Spatiale tervét is, amely nemzetközileg ismertté tette. Az elképzelés lényege egy olyan pilléreken álló hatalmas (és bővíthető) vázszerkezet, amelyre az egyének rácsatlakoztathatnák saját igényeik szerint kialakított, könnyedén változtatható lakóegységeiket. A lebegő város nem beépíthető területek (vízfelületek, mezőgazdasági területek vagy már meglévő városok) felett kínálna terjeszkedési lehetőséget. 

A későbbiekben főleg a világ leginkább szegénységtől sújtotta területein lelte meg vízióinak ideális terepét, de úgy járt, mint Marx a kommunizmussal: nem a leggyengébb láncszem lazult meg, hanem a leginkább túlterhelt nem bírta a nyomást. A nyomorgó országok vígan túlélni látszanak azt, amitől a fejlett Nyugat lassan haldoklik. Friedman nem hitt az építészet mindenhatóságában és az építészek mindentudásában sem: elveit, építési gyakorlatát képregényekben vázolta fel és tette közzé – pálcikaemberkék buzgólkodnak a közös jövőn, hurcolkodnak egyik telepről a másikra, építenek maguknak hajlékot abból, ami a kezük ügyébe akad. 

A Ludwig Múzeumban megrendezett kiállítás kurátorainak nem volt könnyű dolguk az épületek nélküli építész életművének színpadra állításakor. A kulcsot persze maga az alapanyag adta: teoretikus alkotóról lévén szó, teóriák köré kell a kiállított anyagot csoportosítani. Így a Ludwig termei kreatív játszóházi foglalkoztatókra emlékeztető helyiségekké alakultak, meghökkentő kreatúrák, hálózatok, állványok, ideiglenesen összebarkácsolt hajlékok népesítik be a kiállítótermeket. 

Külön termekben kaptak helyet Friedman eredeti rajzai illetve makettjei. A fő attrakció, egy a Ville Spatiale-t szimbolizáló magas állványzat, melyet Yona Friedmannal együttműködve Philippe Rizzotti francia építész tervezett, és budapesti önkéntesek a francia EXYZT építészcsoport tagjaival közösen, a Philippe Rizzotti Architects külön kérésére Layher Allround típusú állványrendszerből építettek fel. Ezen fel-alá közlekedve – tűsarkú cipő tilos, sisak viselése kötelező! – sajátos látószögből tűnik elő a játéktér megannyi részlete, Európa térképe a fölötte feszülő gombóchálózattal, a sanghaji Huanghu folyó fölé feszített hídépítmények. Lehet, hogy hazánk építész nagyjai is Friedmantól lesték el a gyaloghídnak álcázott pláza gondolatát? Mindenesetre a lényeg útközben elveszett, Friedman ugyanis a kollektív építési tevékenységre helyezi a hangsúlyt, számára a város nem egy hatalommal rendelkező kiváltságos elit játszótere, hanem élő mobil hálózat, amelyet lakói alakítanak saját igényeik szerint. Amíg egy-egy civil közösség léptékében gondolkodunk, nincs is ezzel baj – az utolsó teremben felépített többszintes, tusolóval komfortosított zöldségeskert kifejezetten lakályos, és jó választásnak tűnik, pláne a szemközti Nemzeti Színház architektúrájának függvényében. Friedman amúgy Nemzeti Színházat is tervezett Budapestre a nyolcvanas években, amint az a falakon meg is csodálható…  

Az állványzaton elrejtve egyébként a kiállítás meglepetést is tartogat: Friedman mitológiai tárgyú grafikái peregnek vég nélkül egy digitális képernyőn. Talán nem szentségtörés kijelenteni, hogy ezek önmagukban is megérnek egy látogatást. Követve Yona Friedman elveit, a közönség is részt vehet a kollektív építésben, egy kifejezetten erre szolgáló műhelyben, illetve a kapcsolódó rendezvények során. 

A kiállítás a Ludwig Múzeumnak a magyar származású, de külföldön hírnevet szerzett alkotókat bemutató sorozatába illeszkedik Robert Capa, Moholy-Nagy László és Kepes György után. A bejáratnál hungarocell csomagolóanyagokból felépített hatalmas tömb torlaszolja el az utat – hasonló darabok minden tisztességes kreatív felső polcain lapulnak vagonszám. A belőlük létrehozott masszív akadály azonnal fordulatra kényszerít: csakis kerülőutat választhatunk, az európai hálózatok, és azokon túl, fel az állványokon a beláthatatlan magasságok felé. A felhők fölött lebegő város és a földhözragadt, materiális építészet között a megoldást félúton, valahol még a belátható tartományban kell keresnünk. 

 

 

 

 

Vö. Dékei Kriszta: Túlélési stratégiák