Jelenet az előadásból

2001-ben néhány, a maastrichti színiakadémián végzett fiatal színész csatlakozott Johan Simons rendezőhöz, hogy aztán Jonghollandia néven hozzanak létre előadásokat. Némi szervezeti átalakulás után egy próbaidőszak közepén, egy ljubljanai taxi visszapillantó tükréről lelógó, a világnak ezen a táján is jól ismert illatos fenyőfát nézegetve döntöttek az új név, a Wunderbaum mellett. Írott szöveget (értsd: drámát) nem használnak fel évi két bemutatójukhoz, előadásaik színlapján rendező nevét nem látni. Csak ízelítőül néhány a nem hagyományos helyszíneken bemutatott előadásaik témái közül: alkoholizmus, erőszak, politika, hajléktalanok… A társadalmi problémák iránti érzékenység világosan észlelhető, ahogy az is sejthető, hogy az ezekről való gondolkodást alapvetően máshogyan képzelik el a Wunderbaum tagjai, mint általában a színházcsinálók.

Wine Dierickx az előadásban

És tényleg, egy bevásárlóközpontban, vagy trendibben fogalmazva: plázában igazán másféle színházat lehet csinálni, miközben a társadalmi vetület is új és váratlan, mondhatni spontán aspektusokkal gyarapszik. Mielőtt még a fogyasztói társadalom dühödt ostorozására gondolnánk, ami manapság igazán kelendő kultúrcikké avatná a produkciót, megnyugtatok mindenkit, hogy erről szó sincs: a Magna Plaza szórakoztató, szellemes előadás, ami komoly elméleti kérdéseket is felvet, s ráadásul nem bárgyú válaszokat kínál rájuk.

Persze az egész egy igen egyszerű megfigyelésen alapszik, azon ti., hogy színház az egész pláza. Az efféle műintézményekben a magamfajta bölcsész számára kétségkívül a legszórakoztatóbb momentum az itt és/vagy ide kitenyésztett hím- és nőnemű egyedek hosszabb-rövidebb ideig történő tanulmányozása. Íme, a Wunderbaum 2006-ban bemutatott Magna Plaza előadása végre leoldja a bennünk bújkáló voyeur láncait: hetven percen keresztül szabadon kukkolhatjuk a mások szép és szörnyű életét.

Wine Dierickx és Walter Bart az előadásban

A Mammut 2 harmadik emeletén a korláthoz szorosan odatolva vagy harminc szék, rajtuk tériszonyukkal birkózó színháznézők. Fülünkön fejhallgató, ezen keresztül követjük a plázába vetett, mikroporttal felszerelt öt színész kalandjait. Az elhangzó szövegek alatt és között jórészt romantikus, helyenként kifejezetten giccses zene szól. Mindez a szituáció színháziasságát, megkonstruáltságát húzza alá, hasonlóan a pláza emeletei között cikázó színészekre ráirányított, őket a homogén térből élesen kimetsző reflektorfényhez (ami persze a mi dolgunkat is megkönnyíti, már ami az események követését illeti).

Minden szinten zajlik a három egységból álló, apróra tördelt történet. A földszinten talpig pirosban rokonszenves fiatalember (Matijs Jansen) hatalmas furnérlemezt cipel magával. Szerelmét várja, akivel múlt héten először, ugyanott találkozott. A fára piros festékkel feliratot fúj: Ready for love? Feladata mind közül a leghálátlanabb: angolul próbálja megállítani a gyanútlan plázajárókat, hogy fognák meg a táblát, míg ő elugrik felhívni a barátnőjét. Az nem lep meg, hogy Budapesten ez az ötlete nem arat nagy sikert (tipikus kandikamerás beugratásnak tűnhet, elismerem). Az viszont igen, hogy többen kölcsönadják neki mobiltelefonjukat (bár egyikük, egy fiatal lány rávágja a fiú bugyuta sztorijára, hogy bár egy szavát se hiszi, de jó színész), egy nőt meg beküld egy boltba további információért.

Maartje Remmers és Marleen Scholten az előadásban

Két szinttel feljebb egy fiatal férfi és egy nő (Walter Bart és Wine Dierickx) viharos egymásra találását leshetjük meg. A boldog csókolózásból heves, vízszintes testhelyzetben folytatódó ölelkezés lesz a járókelők legnagyobb döbbenetére és örömére, majd a szerelmesek többször eltűnnek a bowlingpálya irányában gerjedelmüket csillapítandó. A sok rövid – mert a többi játszó által folyton félbeszakított – jelenetben gyorsan végigzongorázzák egy kapcsolat lehetséges állomásait, némi családi perpatvarral, a fiú szakítási szándékával, a lány öngyilkossági kísérletével és a boldog-szomorú véggel kiegészítve.

A legszokatlanabb talán a harmadik sztori: fiatal lány izgatottan, a másodperceket is számlálva várja, hogy megérkezzen a mindenek fölött imádott, magát tüllszoknyában illegető egynyári popsztár (Maartje Remmers és Marleen Scholten). A rajongó mindent megtenne a róla persze tudomást sem vevő énekesért, aki hamarosan félvakon tér vissza, hogy újraértékelje korábbi életét, s benne a korábban gondolkodás nélkül ellökött lányka szerepét is.

Wine Diericks. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Az előadás csúcspontja és egyben fináléja a három, egymástól függetlenül sodort történetszál összefonása, a többszintes mese epizódjainak egymásra vetítése. Akinek most déja vu-je van, nem téved: Takeshi Kitano 2002-es, Bábok című filmjének történetei ezek, persze kissé átformálva. Ez azért nem lényeges információ, mert a mozgólépcsőn le-föl száguldozó szereplők, az óriási lila játékelefánttal (a fotóspróbán játékmackóval – a szerk. megj.) futkosó pár, a jókora szerelmi vallomásával tébláboló fiú mind tökéletesen beleágyazódik a pláza első pillantásra színházidegennek vélt közegébe. Mi a beavatott cinkosságával nézzük és hallgatjuk őket a megadíszletek között, míg az ’ártatlan’ tömegből eleinte csak egy-két embernek, később már többeknek szemet szúr a különös performansz. A kívülállók éppúgy, ahogy a nagy területen szétszórt játszók maguk is, csak mozaikkockákat láthatnak. A nagytotál nekünk jár ki.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Őszi Fesztivál 2008 gyűjtőlapján olvashatják.

V.ö. Kelemen Éva: Filmszínház
Lőrincz Katalin: Ki, a nép közé!