Azok a gyűrött ábrázatú, mogorva mélyszegények, akik Debra Granik neves díjakkal kidekorált filmjében, a Winter’s Bone-ban vonulnak a vászonra, ritka vendégnek számítanak a hollywoodi mozikban, de korántsem ismeretlennek. Igaz, a jobbára gusztusosabb látványosságokkal kereskedő álomgyár környékén egészen a legutóbbi időkig a városi fiúkra frászt hozó szörnyeteg korlátos szerepkörében adódott alkalmuk domborítani (miként egyébként rendre megháláltak a kijutott bizalmat, gondoljunk például a Gyilkos túra röfögésre komponált erőszakolás-jelenétére vagy backwoods horror ciklusának egyéb hasonlóan elborzasztó szekvenciáira). Hogy e rongyos népekre az utóbbi időkben a független filmesek is szemet vetettek, s a határvidéki proliközegről mesélő A befagyott folyó, majd a tavalyi Winter’s Bone egészen a legrangosabb Oscar-jelölésekig vitte – mindez alighanem roppant jelentékeny lépéseket jelent a legyalult fejű vidéki emberek mozgóképes karriertörténetében, ugyanakkor az arculatváltás még várat magára, hiszen ezen ambiciózus populáció még e szociálisan érzékeny, realista családi drámákban is rendkívül rémisztőnek tűnik.
 Jennifer Lawrence |
A tavaly jószerével elragadtatott fogadtatásban részesült Winter’s Bone a közép-nyugati Ozarks-hegység sivár vidékén játszódik, s egy helyi közösségi konfliktusról mesél – ám eközben éppúgy az elvadult környezettel szembekerülő hős sémáját hasznosítja, mint a hetvenes évek betolakodókról szóló borzalomfilmjei. A katatón anyjáról és két kistestvéréről magányosan gondoskodni igyekvő Dolly (Jennifer Lawrence) egy napon arról értesül, hogy metamfetamin- és crank-kotyvasztásban utazó apjának a rendőrség szerint is nyoma veszett – ám ha az öreg nem mutatkozik a jövő heti tárgyalásán, akkor a családi ingatlant is elkobzásra ítélik. Ráncok költöznek Dolly elszánt kamaszarcára, majd fogja magát, és a szomszédba indul – elvégre a környéken majd’ minden mizantróp drogbarát rokona egymásnak, s vélhetően mindahányan tudják, hogy a rendetlen családfő merre kószált az utóbbi hónapokban. Beszélni azonban nem beszélnek róla, s a hollétét firtató kérdést egyre udvariatlanabb válaszok, majd medveszerű asszonyoktól osztott, mázsás pofonok hárítják – ám a családjáért küzdő botcsinálta detektív kénytelen megszegni a közösségi hallgatás törvényét, ilyenformán pedig éppolyan ellenséggé válik a saját közegében, mint az általános megvetés övezte – s mindig idegesen intézkedő – hivatalos szervek.
A gyanakvó, néma tekintetek filmje a Winter’s Bone, az alkalmatlankodót vizslató, kegyetlen arcoké, melyek szinte végig kísérik a tinédzser nyomozó áldozatos odisszeáját. S e brutális, baljóslatú natúrfejek nem csupán a feszültségkeltésben kapnak jelentős szerepet – éppen olyat egyébként, mint a vonatkozó műfajfilmekben -, de egyúttal az autentikus környezetrajzhoz is tevékenyen hozzájárulnak, amely Granik filmjének egyik leglátványosabb erényét jelenti. Barnás, szinte monokróm képeken tárul elénk ez a rút, koszlott Amerika, ahol nyeszlett korcsok ugatnak a nyekergő porta előtt, s az elfüggönyözött ablakok mögött keserű és kegyetlen férfiak bujkálnak. Granik épp annyi ideig kalandozik e lehangolóan életszerű kulisszák között, amíg kifundált karakterből valóságos figurává tudja mélyíteni bűntörténetének mindahány szereplőjét. Ezen mutatványban pedig jócskán aládolgozik a túlnyomórészt makulátlanul teljesítő színészgárda (kivált a nagybácsit elragadó ön- és világundorral testesítő John Hawkes tündököl), akik legalább annyira nyúzottnak mutatkoznak, mint a képbe terelt helyi amatőrök, ilyenformán is erősítve a film egységes stílusát.
 A képek forrása: PORT.hu |
Jóllehet a Winter’s Bone bizonyos szögből nézve akár szociografikus társadalmi drámának is tűnhet – hiszen egy jól lokalizálható kistérséget panorámáz olykor egyenesen dokumentarista közelítéssel –, azért korántsem publicisztikus célok vezérlik. Granik kiváló filmje ugyanis azon túl, hogy prímán működik noiros tapintású thrillerként, hiszen az izgalmakat egészen a fináléig tudja fokozni, voltaképpen közösség és az egyén mitikus konfliktusáról mesél. Dolly a családja megmentésének vágyából cselekszik, de apja utáni eltökélt kutatásában idővel afféle modern Antigonéként küzd a néma közösség brutális rendje ellen. Önfeláldozó határsértése azonban aligha hozza meg az erkölcs győzelmét az íratlan törvények fölött. Mert ha az efféle, vérségi alapon szerveződő közösségben valaki megszegi a szabályokat (jelen esetben például köpni kezd a seriffnek), akkor – legalábbis Granik művének felforgató állítása szerint – onnantól kezdve mindegy, hogy az illető rokon-e, vagy betolakodó, s ezért láthatjuk e dél-nyugati családi perpatvar némely szereplőjét éppolyan rémisztő szörnyetegnek, mint a vadembernek maszkírozott elődeiket a vidékére keveredő városi ficsúrok egykori horror-túráiban.