Vannak művek, amelyeket ahelyett, hogy nézők előtt mutogatnak, alsó hangon háromszáz évre titkosítani kellene, több generációt megóva ezzel az egyszerű, ám hatékony módszerrel a garantált ízlésficamtól. Be kell, hogy ismerjem: nem vagyok szakértője a kortárs amerikai operairodalomnak (jelentkezzen bátran, aki az), így aztán még csak elképzelni sem tudom, hogy William Mayer jövőre harmincéves, annak idején a National Institute for Music Theater által az év legjobb új operájának címével kitüntetett műve helyi értéken mit képvisel, mennyit ért születésekor és mennyit ér ma.
![]() Philippe Boracr és Miksch Adrienn |
De az is lehet, hogy szükségtelen ezen vívódni, hiszen az Armel Operaverseny mégiscsak nemzetközi megmérettetés, élő netes közvetítésekkel és ehhez illő felhajtással, ergo eleve feltételezhetjük, hogy a szervezők olyan operákat választanak, amelyek nem csak egy mikroszkóppal azonosítható nagyságú populációnak adnak felejthetetlen perceket, hanem akár több millió (na jó, pár ezer) nézőnek a világ minden pontján. Hogy a Haláleset a családban című zeneműnek kik volnának az ideális befogadói, arra tippelni se mernék. A műsorfüzetben olvasható zagyva rezümére először legyintettem, de kiderült, hogy komolyan kellett volna venni az ott leírtakat: ennek az operának tényleg se füle, se farka, merthogy nem történik benne semmi az égvilágon, ráadásul háromórás időtartamban álcázza magas művészetnek a szenvelgő önelemzést és a mániákus önismétlést.
A szerzőnek szemmel láthatólag fogalma sincs a dramaturgia alapvető szabályairól, zenéje pedig amolyan jellegtelen és megjegyezhetetlen musicales-filmzenés egyvelegnek hat, kis amerikai népzenével meg csipetnyi gospellel. Mindez akár egy gondolat- és fájdalommentes estét is jelenthetne, ha nem tartana oly elviselhetetlenül sokáig, ráadásul azon a bosszantó tényen igazán nehéz túltennie magát az embernek, hogy bonyolult és mély történetként próbálja eladni a semmit. Az amúgy is túlbeszélt és túllihegett operának ugyanis van vagy fél tucat befejezése, vagyis olyan pontja, ahol a legcsekélyebb hiányérzetet sem okozná, ha a zenészek egyszerűen felállnának és kisétálnának a zenekari árokból. Ijesztő azzal szembesülni, hogy ebben az operában tényleg mindent kimondanak: miközben a főszereplő a közte és felesége között húzódó szakadékról énekel nagyon-nagyon hosszan, a nő egyszer csak megjegyzi, hogy ne beszéljen tele szájjal – erre varrjon gombot, akinek még van hozzá cérnája.
![]() Jelenet az előadásból |
Itt mindenki úgy tesz, mintha egy titokzatos labirintusban bolyongana, miközben csak egy töküres szobában járkál fel s alá. Zöldy Z. Gergely absztrakt és praktikus díszletét tekintve ez szó szerint értendő: a színpad feketeségéből hátul a magasban fehér korlátos híd emelkedik ki, alatta meg a rengeteg helyszínt pótló egyetlen: egy nyitható, csukható, átvilágítható és átjárható kék falakkal és piros élekkel rendelkező kocka. (Benne meg egy kisebb, kék kocka, amely lehet fridzsider, gyerekszoba, gardrób és reggeliző asztal – bár ez utóbbinak kicsit kényelmetlen, hiszen nyilván a koncepció dobta ki magából a széket, így a főszereplőnek térdelve kell tálcája fölé görnyednie, szívből megnevettetve az addigra már elgyötört recenzenst.)
Már a minimalista látványvilágból is kitűnhet, hogy Alföldi Róbert rendezőként menteni próbálta a menthetőt: a csöpögős, naiv és érzelmes kliséket szenvtelen, mértanias mozgalmassággal igyekezett elviselhetővé tenni. Az USA déli részén, a konzervatív Tennessee-ben majd’ száz éve zajló események nagyjából bárhol és bármikor megtörténhetnének: a zugivó apa és a bigott anya között kallódó kisfiú, Rufus nézőpontja lesz az uralkodó. A fiú valamilyen rejtélyes okból kifolyólag hol élőben, hol bábfiguraként jelenik meg a színen, az őt szinkronizáló, a tapsrendig láthatatlan szoprán (Jami Leonard) énekhangján szinte tapintható a nagyok világára való rácsodálkozás és az azzal szembeni értetlenség. Az apa és fia közötti erős érzelmi szálakat a két alak finom, jelzésszerű egybeolvasztásával tudatják velünk. A bizarr hármast seregnyi alak veszi körül, barátok, rokonok és üzletfelek, akik leginkább többszólamú kórusban szeretnek panaszkodni sorsukról, majd kisvártatva örülni annak.
![]() Philippe Brocard (A képek forrása: Armel Operaverseny) |
Az opera egyetlen versenyszerepét, az ivást és vezetést választó, így aztán halálos balesetet szenvedő férj és apa figuráját, Jay-t Philippe Brocard jeleníti meg: amellett, hogy igazán ügyesen bánik az előadáshosszat rá testált bábbal, kulturált, kellemes, telt hangja van, ám a vége felé mintha fáradna, túlkiabálja a zenekart és a színen lévő tucatnyi énekest. Az Armel Operaverseny követőit bizonyára nem lepi meg a tény, hogy ezúttal is színesebb, izgalmasabb alakítást nyújtott valaki, akinek a szerepét érthetetlen okokból nem értékeli majd az idén hét férfiból (!) álló zsűri. A tavalyi, egészen más okokból rémes Francesca da Rimini (kritikánk itt olvasható – a szerk.) címszerepében már akkor is ragyogó Miksch Adrienn itt a feleség és anya Mary-t játssza, aki a sok, zsírkrétával megrajzolt alak közé végre hoz egy kis életet. És persze valódi tragédiát: az énekesnő a nehezebb végéről fogja meg a szerepet, amikor nem bigott kékharisnyát játszik, hanem érző, aggódó asszonyt, akit kisszerű környezete lassú, kitartó munkával húz le a mocsár mélyére.
A Center for Contemporary Opera társulatára sem lehet panasz: lelkesen és jó energiákat mozgósítva, tulajdonképpen tehetségesen birkóztak meg a rájuk mért kihívással. Egy olyan feladatot hajtottak végre, amelyre az amerikaiak a jelen írás címében szereplő – amúgy William Mayer librettójából kölcsönvett – kifejezést használják. Mifelénk úgy mondanák: lehetetlen küldetés.
A produkció elnyerte a közönségdíjat, továbbá a zsűritől a legjobb produkció díját, Philippe Brocard a legjobb férfi opera-előadó díját, Miksch Adrienn pedig Ókovács Szilvesztertől a különdíjat vehette át – a szerk. megj.