Elméletben nem is lehetne alkalmasabb embert találni Wes Andersonnál Roald Dahl sajátos világának megfilmesítéséhez, de a végeredmény még a rendező és az író legelvetemültebb rajongói számára is könnyen értetlenségre adhat okot. A kulturálisan edukált, esetleg sznob, urambocsá’ gourmet fogyasztó is azon kaphatja magát, hogy „na, azért a jóból is megárt a sok”: Dahl semmihez nem hasonlítható, furmányos és bizarr történetei, az Andersontól megszokott bravúros, szcenikai megoldásoktól túláradó képi világával párosítva, még a legodaadóbb néző szemében is könnyűszerrel öncélúnak tetsző eyecandyvé válhatnak.
Wes Anderson nem rest Brechtet idéző elidegenítési effektusokra és burleszk elemekre támaszkodni, így a sokszor idegesítő formába erőszakolt történetek amúgy is kiterjedt értelmezési tartománya még a legnagyobb alázattal rendelkező filmőrültet is seperc próbára teheti. Előfordulhat, hogy az alapjáraton bravúrosan komponált képsorok sokszor követhetetlen sodrásának befogadásához még a rajongói attitűd is kevésnek bizonyul, ahogyan a briliáns színészek bohóckodása (Benedict Cumberbatch, Ralph Fiennes, Dev Patel, Ben Kingsley) sem biztos, hogy képes sikerre vinni a túlburjánzó és költséges vállalkozást.
A négy történet főszereplői egyszerre áldozatok és elkövetők: a tetralógia első és leginkább kidolgozott részének (Henry Sugar csodálatos története) címszereplője, Henry Sugar (Benedict Cumberbatch) egy gurutól szeretné megtanulni a mindenen átlátás művészetét, de a meditáció legmagasabb szintjének gyakorlása helyett különleges tudását csupán arra igyekszik használni, hogy még több pénzre tegyen szert, ám a megszerzett vagyont végül jótékony célokra használja fel. A Henry Sugar vizualitása kétségtelenül elképesztő esztétikai élmény: a bravúros szcenikai megoldások lekövetéséhez sokszor lusta az emberi szem, de amennyire imponáló és izgalmas a féktelenül adagolt vizuális információ, legalább annyira fárasztó és sokszor irritáló azok befogadása. A hattyú tragikus főhőse kicsit kilóg a rövidfilmek protagonistáinak sorából, tragikus története a Dahl világára jellemző antihősök egyikének a megszokottnál is fájdalmasabb bukását dokumentálja. A Méregben a testén alvó kígyótól rettegő Cumberbatch szorongásának patetikus fázisait ismerheti meg a néző, míg A patkányfogó legnagyobb erénye minden kétséget kizáróan Ralph Fiennes hátborzongatóan visszataszító, ugyanakkor annál komikusabb alakítása.
A Netflix persze nem először gyárt magas művészetet: Paolo Sorrentino 2021-es Isten keze című filmje a nagy rendező egyik legszemélyesebb vallomása volt, és egyúttal rezignált állásfoglalása is a mozi haláláról. Még a legnagyobb rendezők is felismerni vélik, hogy lassan, de biztosan a streamingcégekkel való összebútorozás lesz az egyetlen megoldás, ha szeretnének eljutni a nézőikhez, bármilyen méltatlannak is tűnjön softporn reality-műsorok közé ékelődve túlélni egy még meg nem értett kort. Sorrentino felkavaróan poétikus világa csupán a mozirajongók viszonylag szűk rétegét képes megszólítani, ahogyan Anderson vizuálisan elárasztó stílusa is: kiváltképp, ha egy Dahl-tetralógia a feldolgozott téma. És ahogyan nem minden trash, ami mainstream, úgy az arthouse megközelítés sem tud garantáltan időtálló értéket létrehozni. Művészet a művészetért lenne a legnagyobb streaming cég legújabb artisztikus próbálkozása, vagy Júdás csókjaként értelmezendő, ha „valódi” művészetet igyekszik gyártani? Okvetlenül a streaming-kultúra erényei közé sorolandó a rövidfilm zsánerének újbóli divatba hozása, mely lehetőséget adott olyan remekművek születéséhez, mint LeBlanc Civic, Nahli Allison A Love Song for Latasha vagy Rosenblatt When We Were Bullies című rövidfilmje. A filmtörténetben az sem egyedi, hogy nagy rendezők rövidfilm-sorozatokat készítsenek egyazon témára vagy egyazon szerző életművéből válogatva: Roberto Rossellini hat epizódból álló Paisája, Max Ophüls Maupassant-trilógiája, Az élet örömei (Le Plaisir), Antonioni A legyőzöttekje (I Vinti) vagy Rohmer Reinette és Mirabelle négy kalandja csak néhány kiragadott példa arra, hogy nem Anderson az első, aki hasonló fába vágta a fejszéjét.
Ralph Fiennes A patkányfogóban
Önámítás lenne azt gondolni, hogy a mozi halála a streaming csatornák születésével kezdődött: Fellini fájdalmasan cinikus és kiábrándult, 1986-ban bemutatott Ginger és Fredje a néző egyre kontrollálhatatlanabb tévés fétisében fedezte fel először az újkor istenét, aki a mozivásznat egy dobozra cserélte, hogy a biztonságot és komfortot nyújtó celofánfényű illúziót aprópénzre váltsa. Néhány évtizeddel később, a magából töménytelen szemetet kiokádó médium helyét átvették a sokszor szellemi nyomortelepeket működtető és azokat felvirágoztató streaming cégek, amelyek mintha tudatában lennének nehezen megbocsátható bűneiknek, és ezt kompenzálandó, a legmeglepőbb magas kulturális tartalommal igyekeznének szépíteni az általuk teremtett szellemi romlás kellős közepén, így legitimálva önnön helyüket a nagybetűs kultúra lápvidékein.