És csak remélem, hogy tudják, micsoda szerencséjük van. Hosszas színészpályák tanúskodnak arról, mennyire meghatározó, ki mikor és kinek az osztályfőnöksége alatt végzi a tanulmányait; kinek milyen tanárokhoz van szerencséje vagy pechje, vizsgáin ki ül a rendezői székben – és ki ül (ül-e valaki?) a nézőtéren… Igaz, a főiskolai (egyetemi) szerencse nem föltétlenül bérlet a sikeres pályához, de legalább sansz.
 Jelenet az előadásból |
Esély például arra, hogy néhány alapvető dolgot megtanulnak a hallgatók – persze, hogy ezek alapvetők, az majd csak később derül ki (és – a helyzet beépített paradoxona ez – többnyire a visszájáról, a hiányból). Zsámbéki Gábor, Zsótér Sándor és Bodó Viktor most végző színészosztálya ilyesfajta esélyből biztosan rengeteget kapott. Vizsgáikból rendre kiderül, hogy jó diákok, hogy sokat tanultak, hogy fűti őket a lelkesedés és a tettvágy; és többen látszanak erős tehetségnek, mint egy átlagos osztályban…
És fontos az is, hogy tanulmányaik fináléját már külső érdeklődés övezi; nemcsak más rendezők, igazgatók, hanem az igazi közönség is megismerte és kezdi számon tartani őket. A legfontosabb pedig, hogy úgy tűnik, mindegyiküknek helye lesz valamelyik színházban – ennél nagyobb mázli színésztanonci berkekben nincsen manapság. És még ez is „csak” az esély kategóriájába tartozik.
 Középen: Mészáros Piroska |
Weöres Octopusa akkora kihívás a színházi világban, annyira bonyolult, szétfutó és rétegzett, ráadásul költészettel bélelt darab, hogy mi sem természetesebb, mint hogy Zsótér ezt vette elő a színészosztálynak. Az Ódry színpadára telepített előadás ugyanis elsősorban a dráma gazdagságára épül. Nem egyvonalú és uralkodó koncepcióra, hanem színes, találékony, ötletes és érzékeny részletekre.
Itt van mindjárt a tér – Ambrus Mária díszlete leginkább a rendelkezésre álló hely fantáziadús kihasználását jelenti, néhány szellemes elemmel kiegészítve. Ez a hely pedig az Ódry színpadának nagyjából egyharmada – hiszen a kétharmadon a közönség ül -, igaz, három dimenzióban: széltében, hosszában (vagyis mélységben), és magasságban is. Kalandos lépcsők, pincelejáratok, vasajtók, oszlopok, rudak válnak díszletté – és a társaság jó fizikai adottságai révén ki is játsszák, ami bennük van.
Hol itt, hol ott ugrik össze egy-egy szép jelenet, és belőlük összeáll azért az egész: ebben a diktatúrában nem a sárkány a főszereplő, noha a Giorgiónak nevezett Szent György őt jön megölni, hanem az ötös tanács által uralt nép. És nép mindenki: a sárkány főpapja, Miron (Szűcs Péter Pál), az örökgyerek, tesze-tosza király (Orth Péter), az ő csöppet sem királynői, életbölcsességét zsarnoksággal színező anyukája, Inganga (Stork Natasa játssza, akárcsak Uttagangát, a „csökkent értelmű” királykisasszonyt, és szerintem ez utóbbiban meggyőzőbb), az ő unokája, Lauro herceg (Orosz Ákos), az ő féltestvér-szerelme, Isbel (Erdélyi Tímea), és a többiek is mind. Nella (Mészáros Piroska), aki úgy kalauzolja Giorgiót, mint Vergiliust Eurüdiké – és közben ő maga talál önmagára…
A színészek váltogatják a szerepeket; szerintem most még csak ízlés kérdése, kit lát erőteljesebbnek, készebbnek az ember. Hogy nekem, mondjuk, Dankó István jelenlétei tűnnek föl, és Mészáros Piroska energikus, egyszerre fanyar és naiv játéka ugrik ki, vagy Adorjáni Bálint érettsége imponál, és az, hogy Földi Ádám Giorgiójában a szűznél több az értelmiségi, a sárkányölőnél a kíváncsi – még nem kritikai, csak nézői reflexió. Civil jóslat az is, hogy lesz innen egy-két nagy színész, és egy-két nagy sztár – hogy többet még civilként se engedjek meg magamnak…
Jó látni ennyi összeadódni képes ambíciót, ennyi együtt akarást és egymásra figyelést. Az osztály egésze jól bánik a testével, szépen, ízlésesen és hatásosan akrobatikáznak vagy meztelenkednek vagy képalkotnak; játszanak Zsótér keze alatt színházi kavalkádot, megrendítő drámát, játékos költészetet, fájdalmas lírát, és közben e terjengősre hagyott darabból még azt is megmutatják, hogy a zsarnokot mindig a nép neveli maga fölé – ezért aztán meg is érdemli a sorsát. A játszók pedig jelest érdemelnek.