Hirdetés

A HELY SZELLEME

Wagner: A bolygó hollandi
2013. júl. 26.
A „bármikor-bárhol” képzetét hitelesen teremti meg Szent Olaf Vára. Mit számít egy-két évszázad egy olyan történetben, melynek elátkozott hősét örökké tartó hajóútra kárhoztatta a Sátán? Bolygó hollandi-DVD, Savonlinnai Operafesztivál, 1989. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Friss audio- és videofelvételek sokaságával éppenséggel nem bombázzák a kiadók a vásárlóközönséget a Wagner-bicentenáriumon – régi, időtállónak bizonyult produkciók azonban meg-megjelennek új kiadásban. Közülük való A bolygó hollandi egy különleges előadása, melyet közel negyedszázada, 1989-ben a Savonlinnai Operafesztivál mutatott be a Magyarországon is ismert, karmester-pedagógusnak is márkás Leif Segerstam (1944) vezényletével, Ilkka Bäckman rendezésében. Savonlinna különleges hangulatú és múltú, immár több mint száz esztendős hagyományra visszatekintő helyszíne a finn operajátszásnak. A Metropolitanben is otthonos szoprán, Aino Ackté, a finn operakultúra első nemzetközi sztárja (1876–1944) 1907-ben vett részt egy nemzeti szellemű találkozón dél-kelet Finnországban, a Saimaa tóvidék szívében fekvő Savonlinnában. Az ottani környezet légköre, a vízzel körülvett, 15. századi vár, Olavinlinna (Szent Olaf vára) látványa azonnal meggyőzte arról, hogy ezen a helyen operát kell játszani. Az ötletet első ízben 1912-ben követte tett: azóta rendezik meg itt nyaranta a Savonlinnai Operafesztivált, mely tavaly ünnepelte centenáriumát.

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy az érintetlen természet közelsége és a vízzel körülvett, hárombástyás, monumentális erődítmény a maga egyfelől történelmi asszociációkat keltő, másfelől a „legendai időtlenség” levegőjét árasztó hangulatával milyen alkalmas helyszín a wagneri „német romantikus opera” számára. (Utóbbi A bolygó hollandi szerzői műfajmegjelölése.) A mű, mint ismeretes, alaptörténetét Heine regénytöredékéből veszi ugyan (Aus dem Memoiren des Herren von Schnabelewopski), s megírása mögött személyes úti élmény is áll (tengeri vihar, melyet Wagner 1839-ben egy hajóúton, Norvégia délnyugati partjainál, a skagerraki szorosban élt át), egész sugallatos történetével azonban a Wagnerhez oly nagyon illő mondai légkört árasztja. Persze tudjuk, hogy a cselekmény hivatalosan a Sandviken fjordnál, Norvégia keleti partjai közelében, a 18. században játszódik. Az értő néző-hallgató, érzékelve a felvonásokból sugárzó mitikus atmoszféra erejét, alighanem mégis mindig és mindenhol tiltakozott és tiltakozik az effajta konkretizálás ellen – akár magával a szerzővel is feleselve. Ez nem a Mesterdalnokok, itt a cselekmény helye és ideje éppoly kevéssé fontos, mint a Trisztánban, a Ringben vagy a Parsifalban – mert a cselekmény helye a lélek, ideje pedig, mint valamennyi wagneri megváltástörténetnek, a mérhető időn innen és túl van: a mítoszok és legendák elmosódott idejében (no meg a kollektív tudattalanban). Ezt az elmosódottság-érzetet, a „bármikor-bárhol” képzetét hitelesen teremti meg Szent Olaf Vára. Mit számít egy-két évszázad egy olyan történetben, melynek elátkozott hősét örökké tartó hajóútra kárhoztatta a Sátán?

A helyszín tehát kedvező egy kiemelkedő operaelőadás számára. Savonlinnában azonban 1989-ben nemcsak az inspiráló környezet volt adott, de egy kvalitásos karmester is, a nemzetközi operai szcéna három kiemelkedő vokális személyiségével. Az ő jelenlétük és kisugárzásuk teszi élménnyé az előadást. A címszerepet Franz Grundheber (1937) énekli: a kiváló német bariton ötvenkét évesen már túljutott pályája csúcsán, de ezt hangján még aligha érzékeljük: tartalmas tónussal, világos körvonalazással és szuggesztíven énekli szólamát, az általa megteremtett figura pedig hitelesen jeleníti meg a Hollandi átok sújtotta, űzött alakját, a sötét személyiségbe kódolt sorsszerűséget, mely már az első színrelépéskor magában hordozza a tragikus végkifejletet. (Grundhebert alkata kiválóan alkalmassá teszi a diszharmonikus, problematikus operai alakok megjelenítésére: emlékezetes élményem Waltraud Meier és Graham Clark társaságában, Daniel Barenboim vezényletével, Patrice Chéreau rendezésében énekelt, 1994-es berlini Wozzeckje, melyről CD- és videofelvétel egyaránt megjelent.)

Senta ezen az előadáson életkorban egyezik a Hollandival: a kései pályakezdésű Hildegard Behrens (1937), Karajan legendás Saloméja, a nyolcvanas évek diadalmas bayreuthi Brünnhildéje egyidős Grundheberrel – de ez az életkor, az ötvenkét év a drámai szoprán esetében már nem olyan problémamentes, mint a baritonnál. Hangja még mindig kontrollált, de olykor kissé kemény benyomást kelt, a magasságok néha kissé élesek. És a korosodás miatt az egész nőalak is „kissé éles”. Senta fiatal lányfiguráját („Ich bin ein Kind und weiss nicht, was ich singe” – hárítja a II. felvonásban a boldogító igent sürgető Erik ostromát) persze könnyebb volna elhitetni harminc, maximum harmincöt évesen. Ám amit az illúziók terén veszítünk, pótolja a Behrens személyiségéből sugárzó nemesség és emberi jelentőség, a nagy drámai művész lélektani ábrázolóképessége, mellyel a lányalak nemes egzaltáltságát, „a különbözés hisztériáját” éppúgy érzékelteti, mint jellem és tett görög tragédiába illő egységét, mely nyílegyenes utat jelöl ki az álom-beteljesítő, nagy találkozás pillanatában egy csapásra felnőtté érő női megváltó-figura számára.

Daland fiatalabb a saját lányánál: Matti Salminen a maga 1945-ös születésével a generációk sajátos keresztállását produkálja a felvételen – de ez is csak papíron igaz, hiszen a finn hangbomba éjsötét basszusa már 1989-ben is csodálatosan érett és monumentális volt, robusztus testalkata pedig idősebbet mutat koránál. Dalandja nyers és durva, kapzsi és primitív lény, fejszével faragott jellem: tulajdonosa a szeme sarkában olykor megvillanó, ravasz fény ellenére mit sem ért a misztériumból, melynek szereplője. Őt a kincs mozgatja, az arany, mely iránt Salminen más nevezetes Wagner-szerepeiben (Fafner, Fasolt, Hagen) is élénk érdeklődést mutatott. Pompás teljesítmény az övé – ritka példája annak, mikor egy alakítás fizikai és szellemi értelemben érvényesülő tömbszerűsége nem elvesz a produkció értékéből, hanem hozzáad ahhoz. A három kisebb szerep alakítója mind hazai felhozatal, és mind szolidan jó: Erik jelmezében Raimo Sirkiä, Mary szólamában Anita Välkki lép színpadra, a Kormányost Jorma Silvasti énekli.

Leif Segerstam, ez a masszívan rossz komponista és masszívan jó karmester kitűnően összefogja a zenekart, nagy felhajtóerejű, sodró, drámai előadást vezényel, nem takarékoskodva a szenvedéllyel. Zenekar és kórus egyként kiváló. Ilkka Bäckman rendezése, a tárgyi rekvizitumokkal takarékosan bánó Juhani Pirskanen díszleteivel-jelmezeivel harmóniában, a pszichológiai realizmus vizein evez, s ez az amúgy figyelemre méltó előadást némiképp a konvenciók keretei közé szorítja. A három nagy művész jelenléte és kisugárzása, alakításaik szuggesztivitása és gazdagsága persze kvalitással telíti a produkciót, de a színházi értelemben jelentős pillanatokkal adós marad a rendezés. Nemigen érezzük, hogy „megáll a levegő”. Még így is elmondható, hogy „a hely szelleme” a maga borzongató ódonságával önként hozzátesz valami fontosat a rendezői teljesítményhez, megemelve az összhatást (a videófelvétel rendezője Aarno Cronvall). Így aztán a díszletek-jelmezek egyszerű valósághűsége megnemesedik, és a legjobb pillanatokban Zeffirelli historizáló rendezései felé mutat. Azon töprengvén, mit is hiányolok, mit is vártam volna a rendezőtől, hol rejlett volna a megoldás, arra a következtetésre jutottam, hogy ha valahol, hát Savonlinnában Ilkka Bäckmannak meg kellett volna kísértenie a Brook nyomán sokat emlegetett üres tér minimalizmusát, mely a rusztikus várfalak között rendkívüli erőt és hitelt kölcsönözhetett volna az előadásnak, a jelzésszerű eszközökre korlátozódó színházzal egy igazi lélektani dráma mélységeit tárva fel, és a wagneri mű örök modernségét tudatosítva. (Csak úgy mellékesen: milyen nagyszerűen lehetne itt előadni A kékszakállú herceg várát!) Így sem akarom azonban lebecsülni az eredményt: a savonlinnai A bolygó hollandi negyedszázad távolából is érték: magas színvonalú hagyományos operajátszás nagyszerű egyéni teljesítményekkel, sok részletszépséggel.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek