„Sosem azt és úgy olvassák a történészek, amit és ahogy mi szeretnénk, vagy amire felkérve voltak.” – Vida Gábor új regényének elbeszélője – akinek kilétével kapcsolatban kevés információval látja el az a szerző az olvasót – ennek a bevezetésben kijelentett tételnek feszül ellen azért, hogy a következő több száz oldalon egy erdélyi kisváros történetének dekádját leírja-elmesélje.

„Pedig arra vágyunk a múlt elbeszélése révén, hogy beleszólhassunk” – idézem megint a bevezetőt, és ha ezt nem is tehetjük, mert nincs mód rá, hiába vagyunk (legalább az ún.történelmi tapasztalatokkal) okosabbak. Persze, legalább ezt, ezt az okosabb állapotot nem volna haszontalan elérni. Vida Gábor könyve megint segíthetne ebben. Megint, írom, mert a Senkiháza valamiképpen folytatása a tíz évvel ezelőtt megjelent és néhány éve újraszerkesztve ismét kiadott Ahol az ő lelke című nagyregényének, ami az új évezred eddigi egyik legnagyobb Trianon-regénye. A Senkiháza története később játszódik (1936 és 1946 között), a színhely ezúttal is „Erdély és a nagyvilág”, de Kolozsvár és a világ helyett ezúttal elsősorban egy kisváros, a beszédes nevű Namajd, másodsorban Bukarest. Ám mindaz, amit a régió, az ország (melyik? mikor melyik?) és benne népek, családok, egyéni sorsok és interakciók mutatnak, segíthetnek nem csak megérteni, de belátni is. De a két regényt összekapcsolja az is, hogy mindkettő valamiképpen a lélek dolgát forszírozza, azzal akar kezdeni valamit. Mint minden igazán jó regény.

Erdélyi lektűr, így az alcím, a meghatározás. Már az erdélyi is nehezen érthető ebben a kontextusban, hacsak nem úgy, hogy Erdélyből származik a könyv (pedig nem, mert a Magvető adta ki Budapesten), vagy úgy, hogy a szerző erdélyi. Ám attól még az, amit ír, nem kellene, hogy erdélyi legyen. A történet erdélyi, ami nem csak azért áll kézre Vidának, mert ott született, ott él, ott alkot, hanem elsősorban azért, mert mindaz, ami egy háborúban történik és azzal jár (frontok változása, impériumváltások, népvándorlás, katonák és civilek együttélése stb.) egyfajta sűrítményként volt jelen ott s így a háború pars pro toto megmutatható.

A lektűr kifejezés könnyebben dekódolható: a szerző maga mondta el az egyik (és gondolom még több másik) kötetbemutatóban, hogy ez egyszerűen egy tréfa. (Erről, persze, a székely vicc poénja jut eszembe: „Komoly? Akkor jó, mert viccnek durva lenne”.) Én komolynak látom az öndefiníciót, mert talán azért hasonlítja a regényt a szórakoztatóan semmitmondó és egyszerűségével olcsóan és didaktikusan tanulságos lektűrhöz, mert benne a legelemibb emberi gesztusok, érzések stb. felkutatása és felmutatása a cél a nagy történelmi idők megmutatása közben (és helyett). Hajlok erre az olvasatra, indokolni is tudom. Mégpedig azzal a giccs határát a jobbik irányból súroló mondattal, melyet szinte minden recenzió kiemel, hogy tudniillik „nem könnyű annak, akinek a papírjai rendben vannak, a lelke viszont nincs”. Vida ezt tételmondatként és folyton visszatérő (gondolatrím, ha lehet gondolatrím egy 400 oldalas nagyregényben) axiómaként írja. Újra és újra fontosnak tartja kimondani, és ezzel a gesztussal végképp eldől, hogy ez a mondat és hozzá hasonlóan a regény korántsem lektűr. Itt a füveskönyvekbe való (különösen az egyenesen azokba szánt) mondatok, bekezdések és így tulajdonképpen a teljes szöveg nem a komoly állítások helyett szerepelnek, hanem ezek a komoly állítások. Vida regényének tétje, hogy a múlt elbeszélése (lásd fentebb) a lehető legpontosabb legyen, ehhez pedig egészen közel kell mennie a benne szereplőkhöz, hogy az elbeszélőtől semmi, ami emberi, ne legyen távol. Az identitás, mint központi téma (Erdély-regény, ne felejtsük) hogyan is lehetne másképpen megírható? Az pedig, hogy mindeközben egy áradó, tréfás, lebilincselő próza, az elmúlt évek egyik legnagyobb szépirodalmi teljesítménye született meg: ráadás az olvasónak. Ahogy ráadás a Vida-prózának a súlyossággal együtt is megőrzött könnyedsége, vagy a groteszk helyzetekre adott reakciója. Másként nem is lehetne például arra a blődségre reagálni, amikor az újra román fennhatóság alá került kisvárosban a német elnevezéseket kötelező románra cserélni és a vendéglőt, melyet Fischernek hívtak, át kell nevezni Pescarulra, holott nem a halászat miatt hívták így, hanem mert a tulajdonosa egy bizonyos Fischer vendéglős. Az meg a Vida-szövegekre oly jellemző hatásfokozás, hogy azt is megtudjuk mellékesen, hogy „ezen a vidéken a székelyek és magyarok nem eszik a halat, nem tartják ételnek. Olyan szegények voltunk, még a halat is megettük, mondják”. Nem csak a fentebb idézett mondat kerülhet szentenciás könyvbe, de a tréfásakból is össze lehetne állítani egy remek gyűjteményt, az ilyenekből, hogy: „részeg hajnalon a szmokingra vigyázni kell, tudja ezt minden férfi”, és az ehhez hasonlókból, hogy „amikor ezek a házak épültek, itt senki nem ismerte a derékszög építészeti jelentőségét”.

A Senkiháza hősei, szereplői átlagemberek, a kisváros közössége színes, élnek ott – mintha csak Erdélyt írná meg kicsiben – magyarok, románok, németek, zsidók, sokféle rendű és rangú ember, gyáros és hivatalnok, boltos és gazdálkodó, pap és pópa. A város kicsi, de repülőtere van, és valamikor, a múltban még egy villanytelepet is álmodtak – ez utóbbi újraindítása lesz a Namajdra érkező Kalagor Máté életének központi feladata. Zajlik a történelem, az impériumok és velük a város életének dinamikája változik. Vida mindezt, a tragédiákat nem elhallgatva, sokszor ironikus regiszterben mutatja be: „Kacsó Kiss Károly polgármester, vagyis az interimár bizottság elnöke, akit az utolsó helyi választás érvénytelenítése után megtartott hivatalában a prefektus, hogy legyen, aki a rendeleteket kidoboltassa, és a jelentéktelen helyi ügyekben eljárjon, azaz megkérdezze a román jegyzőt, hogy szabad-e.” Az állandóságot az „a százados juharfa” képviseli, „mely a zsebkendőnyi főtéren áll, és nem tudja senki, hány éves”. És ami „minden feljegyzésben említetlenül maradt” – kivéve ezt az elbeszélést. A történelmi állandó ez a fa, nem beszélő tanúja a megtörténteknek, ki- és megkerülhetetlen szereplő, a történet szempontjából mellékes, ugyanakkor szimbolikus is: ha nem is sub species aeternitatis, de mindenképp az ember által belátható távlatokhoz képest nagyobba helyezi a megesetteket. (Százados a fa, így szimbolikusan akár még a százéves trianoni döntésre is mutathat.) A regénybeli elbeszélő megmutat és értelmez, de ítélkezése visszafogott, levonja a konzekvenciákat, de elsősorban veszteseket hirdet, mert, ahogy Kalagor mondja: „nem tudom, ki fogja megnyerni a háborút, de hogy mi elveszítettük, az egész biztos”.

Mindeközben a megfejthetetlen identitású Kalagor minimum két életet él: az egyik a világban zajlik, szerelmes lesz, családot alapít, barátkozik, erdőt jár, vissza-visszautazik előző életébe annak szereplőihez, a másik a(z élet)mű körül forog. Újra akarja építeni a várost villannyal ellátó erőművet. „Kalapált és lapátolt, de leginkább a kiteregetett rajzok fölé görnyedt, motyogott magában, számolt, mindenki azt hitte, meg van bolondulva, nem mert még a felesége sem fölöslegesen szólni hozzá, nem válaszolt, vagy furcsán mosolygott, mint aki nincs jelen.” Az elmélyülten végzett munka kívül helyezi az időn, hogy aztán, amikor elkészül a mű („Úristen, ez megvan, gondolta Kalagor”) „nem is tudta, hogy most elégedett, vagy mi van pontosan”.

Az elbeszélés azt sem hallgatja el, hogy a világégésen, családi drámákon, egyéni tragédiákon át elszántan és kitartóan épített életmű és azzal együtt a jobbítási szándék nem kap általános elfogadást: „azokban a napokban még nem tudta, hogy darázsfészekbe nyúlt, mert a villany átalánydíját a jó namajdiak sokallták, hiába gondolta ő, hogy aprópénz, és azt végképp senki nem hitte neki el, hogy nem húz tízszeres hasznot, mert mi másért dolgozna” – mondja visszatekintve az elbeszélő. Mindez azonban nem teszi utólag sem érvénytelenné azt a szándékot, amivel Kalagor belefogott a munkába, sem azt az eredményt, melyet elért. Azt pedig különösen nem, hogy miközben Namajd és a környező világ el van foglalva – hol jobban, hol kevésbé – a maga és mások identitásának meghatározásával (mindkettővel egyszerre, egy időben), addig Kalagor – miközben számára is kérdés például a kapott és a választott közösségeihez tartozása – abban a tevékenységben önazonos, amelyet tudása, érdeklődése és jobbító szándéka szerint végez. Azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne, ahogy azt egy másik fontos erdélyi írótól már tudhatjuk, és ő nem (csak) az, aminek mondják, aminek mondja ő magát, hanem az, amit (főként másokért) tesz. Hogy rendben legyen a lelke.

A regény lezárásában az elbeszélő még felvillantja a megismert szereplők későbbi sorsát, ebből megtudjuk, hogy a második világháború utáni új rendszer semmivel sem lesz jobb, élhetőbb, figyelmesebb és türelmesebb a benne élőkkel. Utóbbiaknak az előbbiekkel együtt és ellenére kellene másképp élni. „A dolgok állásán” – mondja a lezárásban, „az utólagos tudás már nem változtat, hiába ragadjuk magunkhoz a kezdeményezést, és hiába pazaroltunk erre százezer szót, az igazsággal adós maradunk”. Ez utóbbi megállapítás semmiképp sem helytálló. Ott van a Senkiházában az igazság, Vida Gábor már megint elénk hordta.

A könyv adatlapja itt található.