Fehér lepellel letakarva minden, a lepel könnyű, a mozgás is „fújja”, de nem a szél üvölt, hanem jobbára zene szól, a zongoránál Kákonyi Árpád, és tudjuk, persze, hogy ő fejjel, mimikával, mozdulattal vezényel is, mert ő zsigeri zene, tetőtől talpig. Ő az egyik oroszlánrész az Üvöltő szelek című musicalben. Mert a zene jó, a dalok jók.

A másik oroszlánrész nincs a színpadon; ő Máthé Zsolt, aki Emily Brontë regényéből a színpadi változatot és a dalszövegeket írta, valamint az előadást rendezte, és bravúrosan – értsd: tényleg bravúrosan – teremtett kényes egyensúlyt a brutális szerelmi történet meg a viszketősen mai tanulság között.

És van még oroszlánrész: a négy színész, akik nemcsak szerepet-figurát váltanak a történet előrehaladtával, hanem zenélnek is mindannyian, és olyan simulékony összjátékban vannak, mintha egy társulat, egy csapat lennének ezer éve. Kívánom nekik ezt az ezer évet, igen…

Mátyássy Bence és Zsigmond Emőke

Emily Brontë regényét az irodalmárok szeretik az új angol próza nyitányának tekinteni; én hajlamos vagyok a főleg lírában erős angol romantika prózai csúcspontjának nevezni. Heathcliff és Catherine Earnshaw szenvedélyes – gyűlöletet és szerelmet erősen hullámoztató – kapcsolatában lehetetlen a beteljesülés, és ez a lehetetlenség a szövevényes és sok irányból terhelt családi kapcsolatok, sérelmek és sérülések szükségszerű következménye. És a következmény újabb következményeket szül, egy következő generáció ugyancsak bonyolult és szintén terhelt hálózatában, és az előadás ezen a ponton emelkedik el a konkrét történettől.

Bonyolult a szerkezet, a regényé is, a színpadi változaté is. Ugrálunk az időben, hiszen a történet időben valahol középen kezdődik, amikor is egy Lockwood nevű úr, aki Zúgóbércre látogat, a házvezetőnővel elmesélteti az előzményeket, Catherine és Heathcliff történetét. Majd egy második látogatás alkalmával a következő nemzedék, Cathy és Hareton kapcsolata tárul fel. Van tehát narrátor és van hallgató – és vagyunk mi, a közönség, akik bámuljuk az átváltozásokat és a kulcsjeleneteket.

Catherine-t és Cathyt Zsigmond Emőke játssza, csodás finomsággal érzékeltetve a figurák közti különbségeket is. Heathcliff és Hareton Mátyássy Bence, aki az előbbiben az szenvedély őrületét, utóbbiban a világra és Cathyre való tétova ráeszmélést emeli ki. Jó volt látni Tornyi Ildikót, aki egy gallérfelhajtással nemcsak alakot, hanem jellemet is váltott, és kivált az őrjöngő és kegyetlen Heathcliff bosszúnászának, Isabellának az alakját tölti meg finomsággal és gyöngeséggel. Formán Bálint számos szerepben és számos hangszeren játszik profin, csudajó színész.

És akkor megképződik előttünk a mélyről táplált, fertőző és nemzedékeken átívelő gyűlölet természetrajza, mígnem jön egy új nemzedék, amely hátat fordít neki, és természetesen beszél a szeretet nyelvén. Szép zárlat.

A rettenetesen hosszú és megjegyezhetetlen című előadás két szereplős, egy párkapcsolat története, illetve nem is igazán, de ez most mindegy, mert mégis, hiszen a párkapcsolatba – amennyiben egy férfi és egy nő alkotja a párt – egy gyerek is belefér. Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá, így a cím, ez persze nem igaz, lásd ötös lottó, és nem is hangzik jól, de ez is mindegy.

Azért van ennyi mindegy, mert Sodró Eliza és Rusznák András játssza ezt a furcsa párt, és ez az, ami nem mindegy. Hálás lehet nekik a szerző, Cordelia O’Neill, mert a történet banális – ámbár szomorú – centrumába annyi tehetséget és árnyalatot zsúfolnak, hogy már nemcsak egy gyerek és annak elvesztése, hanem az előzmények és a következmények, valamint a két figura sorsa, múltja és jövője is belepréselődik.

Sodró Eliza és Rusznák András

Látszatra kicsit sem illik egymáshoz ez a két ember – és a látszat ezúttal nem csal. Sodró Eliza Alexa laza és látszólag teljességgel reflektálatlan lány, akiből gátlás és fenntartás nélkül bukik ki minden; Rupert viszont, Rusznák András megformálásában egy másik irányba leng ki az átlagból: kifejezetten kényszeres, és ettől a különbözéstől már önmagában is vibrál minden mondat és akció, még ha nem történik semmi különös, akkor is elég nehéz lehet elviselni egyiknek a másikat. De hát történik. Ez a gyerekhalál nagy trauma, és a feldolgozás különféle módozatait figyelve eléggé feldolgozhatatlan.

Horváth János Antal rendezésében ki is élesedik ez az aspektus: a bekattanó Alex, aki a gyereket felfogja, a halálát nem hajlandó, addig feszíti ezt a fájdalomból épített hamis világot, míg… nem, nem addig, amíg szétrobban, hanem addig, amíg végképp elviselhetetlenné és elfogadhatatlanná válik a másik ember számára, aki ilyenformán kénytelen a saját, ugyancsak egyedi módszerével tiltakozni. Tánc jön. Végül mindketten ott mozognak, imbolyognak, rángatóznak a zene ritmusára, egyszerre, de mégsem együtt, hanem külön-külön.

A két színész gazdagon játszik, jó nézni őket, pedig amiről beszélnek, igazán fájdalmas. A végére van némi feloldás, de boldog végről nem mernék beszélni…

Láttam én ugyanennek a csapatnak, a Loupe-nak egy másik előadását, Becsapódás volt a címe, jól bírtam, fontosnak tartom azt is, Horváth János Antal írta és rendezte, és egy kérdésben összefoglalható a lényeg: te mit csinálnál, ha a szomszédban zajló rémes háború egyszer csak „begyűrűzne”?

Szóval itt ez a két csapat, különutasok. De ma, amikor a függetlenek számára utak már nincsenek, csak a különút visz valahová.