A könyv a nyolcadik kerületbe kalauzol bennünket, az aljas utcák törvényeit ismerjük meg belőle. De nem csak azt. Például az elbeszélőnek gyerekként kell végignéznie, hogy a kocsma elé kötött Bobbi kutya letépi valaki arcát, viszont Tyson nem felejti el megemlíteni, hogy mindez a We are the world dallamaira történik. Így jár egymással kéz a kézben a szegénység, a brutalitás és a humor. A cukros zsíros kenyér, a parkolói bunyó lopott boxkesztyűkkel és a státusz-szimbólumként tartott konzumexes szatyor. A könyv épp olyan olvasztótégely, ami a stílusokat és korszakokat illeti, mint amilyen a környék, a nyócker, ahol a történet játszódik: egymás mellett élnek itt kurvák, stricik, seftelők, korrupt rendőrök, muzsikus cigányok, japánok, románok, négerek, zsidók és még ki tudja, kik. Tyson onnan indít, hogy a fiatalok rákattannak a Fenyő Miki által behozott break táncra, és aki nem kocsikat tör fel, az egyelőre még kamu angollal rappel a háztetőkön kölcsönmagnóval a vállán és egészen a 2006-os eseményekig jut. A történet alakulásával pedig az olvasókra tett benyomás is ilyen széles skálán mozog.

Mert akárcsak a szerzője, maga a könyv is folyamatosan felülírja a várakozásainkat. Először is azzal, hogy Tysonról, alias Váradi Józsefről kiderül: tud írni. Annyira tud, hogy az első három fejezetet olvasva elbizonytalanodunk. A narrációs technikák, főként a dramaturgiai fogások, a jelenetezés, profikra jellemző sémák kedvelése, a fejezetek rutinra valló lekerekítettsége, néhol a szóhasználat – ezek mind valahogy elbizonytalanítanak minket, ki is írta ezt a könyvet valójában. Akárhogy is, a könyv egészén már nem érződik ennyire a szerkesztői kontroll, egy idő után valahogy minden hibája ellenére elkezd működni, belendül és érezni rajta, a stíluson, a történeteken, hogy ezt bizony csak Tyson írhatta.

A könyv első harmadában egy átlagos cigány srác józsefvárosi Amarcordját látjuk (a szerző még egy csibészesre sikerült Fellini-parafrázist is abszolvál a Trafik című fejezetben), aztán azt kísérjük nyomon, ahogy a már felnőtt srác pincérré válik, első munkahelyének, egy étteremnek ismerjük meg a világát, majd végül a szerző a 2006-os utcai zavargások környékén zárja le az eseményeket.

Vannak hibái a regénynek. Például azok a részek, amelyek inkább egy drog-, illetve bűnprevenciós iskolai tanóra szövegének mennének el, és hiába teljesen védhető a jelenlétük egy ilyen jellegű könyvnél, amelynek létezése már akkor üdvös, ha csak egy szerencsétlen sorsú gyereket jobb útra terelhet, talán hatásosabb lett volna néha visszafogottabban írni erről.

Aztán a regényszöveget megszakító rapbetétekből is lehetne kevesebb. Nem magukkal a szövegekkel van baj, és az is rendben lenne, hogy az elbeszélőnek folyton eszébe jutnak a híres rapperré vált jóbarátjának, Golyónak jól sikerült sorai, de nagyobbat ütne, ha a szerző nem mutatná meg ezeket a sorokat rendre. Főleg, hogy hiába adja az író az egyik szereplője szájába a rapbetétekkel kapcsolatos dicsérő szavakat, a narrációs áttétet az olvasó pillanatok alatt feloldja, és rájön: itt most a rapper író egyik szereplője végül is a rapper író számaiért lelkesedik. Ugyanígy a kevésbé érdekes részek közé tartozik, amikor a Golyó által befuttatott két rapper iránti, a regényben kissé indokolatlanul hagyott gyűlöletről olvashatunk. Hogy nem hitelesek ezek a regénybeli előadók, (akik Tyson egykori kollégáira hasonlítanak, Majkára és Dopemanre), többször elhangzik, valahogy mégsem tudjuk az elbeszélővel együtt utálni őket annyira, hogy amikor azok Golyót meg akarják látogatni a kórházban, és Golyó maffiózó (?) barátai megverik őket, ne sajnáljuk a két hiteltelen rapelőadót.

Az utca hercegének erkölcseivel egyébként más helyeken sem feltétlen tud azonosulni az olvasó. Legalábbis jelen sorok írója inkább a rendőröket sajnálta és nem az őket dühében agyoncsapó Rokkót, még akkor sem, ha utóbbi azt kívánta épp megbosszulni, hogy testvérét leszúrták egy cigánybálon. Vagy az általános iskolában sem feltétlen drukkolunk annak, aki Bruce Lee-rúgással akarja leteríteni a „sznob” osztálytársát, miután az nem válaszol neki a nyilvánvalóan provokatív „honnan vetted a kapucnis pulcsidat” – kérdésre. Ugyanígy, mikor a földrajztanár kikészítése zajlik, eszünkbe juthatnak pedagógus felmenőink.

És vannak részek, amelyek egyszerűen giccsesek. Nem tudunk szó nélkül elmenni a regény Kotta nevű szereplője mellett. Az, hogy nem született szerencsés csillagzat alatt, nem kifejezés. Eleve ugye sánta. Aztán az apja haldoklik, de ha ez nem lenne elég: az anyja pedig rákos. Ő maga egy aluljáróban zenél a hidegben, mert a család egyetlen vagyonát, egy értékes hegedűt zálogházba kellett adniuk. Tudjuk, hogy van ilyen, meg ilyenebb is, és ez szomorú is, de fikciós műnél a tragédia könnyen komédiába csap át. Ezekhez képest Tyson igazi jobbegyenest képes gyomorszájunkba vinni egy vörösre sült takarítófiú történetével, amit mellékesen, egy oldalban mesél el.

Ilyenkor működik a legjobban ez a regény: amikor szerzője nem próbál meggyőzni semmiről, hanem csak egyszerűen mesél. A regény első, gyerekkort felidéző, de főleg a második, Fülemüle éttermes része például szépirodalmi mércével is sokszor telitalálat. Ilyen lehetett volna, ha Karinthy egyszer találkozik Louis de Funèsszel, és Rejtő Jenő is beugrik egy fröccsre. Például a Fukszos Böbe és Szopós Rozi párosról öröm olvasni a könyv első felében. Vagy a muzsikus cigányok munkába meneteléről és hazaérkezéséről. Később a semennyi énekhanggal nem rendelkező, de nagyon lelkes bárzongoristáról, Doleszról is, akiről megtudjuk, hogy azért volt Dolesz a neve, mert egyszer már muzsikált külföldön. Igaz, csak három napig, de akkor is, ott dollárban fizettek neki! „Vegyük csak tudomásul, hogy mi még kint veszekedtünk a játszótéren, hogy ki legyen a fekete nindzsa, amikor ő már külföldön verte a dollárokat!”

Minden hibája ellenére a könyv ezektől a részektől nagyon szerethető lesz. És talán még folytatható is.