December 7-én a BBC élőben közvetítette a Tate Britain galériában megtartott nagyszabású ünnepséget, ahol nyilvánosságra hozták az idei győztes nevét.
 Enrico David: Bulbous Marauder, 2008 |
A zsűri választása ezúttal a glasgow-i születésű, negyvenkilenc éves Richard Wright munkájára, egy aranyszínű absztrakt freskóra esett, amelyet – díj ide vagy oda – január 3-án, a kiállítás befejeztével, egyszerűen örökre lefestenek. A 25 000 fontos pénzjutalommal járó díjat évente ítélik oda a művészetre az adott évben legnagyobb hatással lévő brit képzőművésznek. A „brit” azonban igen tág fogalom, 1991-ben az indiai származású Anish Kapoor, 1998-ban a Királyi Akadémia nigériai diákja, Chris Offili, majd egy évvel később a török Tracey Emin nyert. A zsűri egész évben figyelemmel kíséri az 50 éven aluli művészek munkáját, és közülük négyet terjeszt elő a díjra, amelyet tehát (elméletileg) nem a kiállított műalkotásért, hanem a művész előző év(ek)ben kifejtett munkásságáért ítélnek oda.
Ez azonban csak részben igaz: ékes példa erre Mark Wallinger, akit 2007-ben Sleeper című – videofelvételen rögzített – akciójáért jelöltek, amelynek során mackónak öltözve sétálgatott egy galériában a látogatók nyitottságát tesztelve. Bár az ötlet aranyos és eredeti, a zsűrit egyértelműen Wallinger Tate Britainben kiállított State Britain (Brit helyzet) című alkotása győzte meg. A State Britain tulajdonképpen egy több méter hosszú transzparenssor volt, amelynek története a következő.
 Mark Wallinger Sleeper című akciója (2007) |
Brian Haw békeharcos 2001-ben háborúellenes tiltakozást indított az angol parlament előtt, amely a „terrorizmus elleni harc” valós indítékaira hívta fel a figyelmet. Táblákra írt békeüzeneteihez bárki hozzátehette a sajátját, így a szövegek – majd gyászjelentések, rajzok, virágcsokrok, sőt gyerekek által felajánlott plüssmacik – öt év alatt egy 40 méteres, hatalmas transzparens-tömeggé alakultak a Big Ben árnyékában. 2005-ben a brit parlament új törvényt hozott a demonstrációkra vonatkozóan, amely szerint tüntetés külön engedély hiányában 3 méternél (!) szélesebb nem lehet és a parlament körüli egy kilométeres sávon belül nem tartható. 2006 májusában az éj leple alatt 78 rendőr egy 28 000 fontnyi költségű akcióban elszállította és közben jelentősen megrongálta Brian Haw gyűjteményét. Mark Wallinger fényképek alapján elkészítette a tüntetés tökéletes másolatát, újraírva és újrarajzolva a tiltakozó táblákat. Ez került kiállításra a Tate Britain galériában. A tudatos helyválasztás tovább erősítette az alkotás erejét. A Tate Britain az ország egyik legelőkelőbb galériája, ami a parlamenttől éppen egy kilométerre fekszik, s ezt a szervezők kimérték és fekete csíkkal meg is jelölték az előcsarnok padlóján. A transzparenseket úgy állították fel, hogy azok egy része a vonalon belül került. Ezáltal Wallinger gúnyt űzött a rendőrségből, amelynek elméletileg jogában állt volna eltávolítani a mű körön belül eső részét. A szellemes alkotás a háborús agresszió és a politikai porhintés elleni tiltakozást emelte a halhatatlanságba, s biztosította Wallinger számára a 2007-es Turner-díjat.
 Részlet Roger Hiorns Seizure című installációjából (2008) |
Idén hasonló eset történt. A sokak által legnagyobb esélyesnek vélt Roger Hiorns szobrait és installációit szokatlan anyagok, mint például hab, tűz, vegyszerek, oldatok és savak felhasználásával készíti. Tavaly egy átalakításra váró tanácsi lakást „kért kölcsön”, majd légmentesen lezárta és egy ciszternányi rézszulfátot öntött be a szellőzőnyílásokon. Néhány nap múlva, a folyadék kipumpálása után, különös látvány fogadta a belépőket: a lakás csodálatos kincsesbarlanggá változott: a falakat és a mennyezetet körös-körül csodaszép kék kristályok borították. Az installáció a Seizure (Roham) címet kapta. Kiállítása azonban nehézségekbe ütközött volna az elegáns Tate galériában – nem is szólva arról, hogy eredeti helyszíne, a lebontásra váró épületekkel teli, átalakítás alatt álló környék szerves része az installáció hangulatának és üzenetének. Hiorns így csupán egy filmet tudott bemutatni erről a különös alkotásról, s ennek hatása természetesen meg sem közelítette az eredetit. Helyette egy másik installációt tár elénk: a padlón sötét árnyékként szürkés port terít szét. Egy dimbes-dombos tájról készült légi felvételre emlékeztet, ahol talán erdőtűz pusztított. A falon található szöveg megmagyarázza, hogy amit látunk, egy személyszállító repülőgép atomizált pora. A terem falaira furcsa, káposztalevél-szerű, barázdált lemezekből álló szobrokat szerel, amelyekről kiderül, hogy szárított marhaagyból vannak (ami Angliában állítólag bármely hentesnél kapható). Az anyag, amely egykor képzetek megteremtésére volt képes, most, akárcsak a porrá vált repülő, funkciójától megfosztott holt tárggyá változott. Ijesztő, elgondolkodtató – ám nem különösebben látványos – memento mori.
A két másik jelölt Enrico David és Lucy Skaer. Enrico David, anconai születésű művész szürrealistának vallja magát. Általában többféleképpen értelmezhető, gyakorta a közönség zavarba ejtését, sőt megbotránkoztatását provokáló, összetett alkotásokat készít. A díjra egy baseli múzeumban megrendezett kiállításért jelölték. Londonban bohócszerű papírmasé figurákból álló, abszurd karneválra emlékeztető installációt állított színre – amely helyenként Picasso, Picabia és mások műveit idézi. Itt-ott egy-egy meztelen férfihátsót is belecsempész – vélhetően a megbotránkoztatás szándékával (a Turner-díj esetén eddig leginkább ez jött be).
 Lucy Skaer: Black Alphabet (after Brancusi), 26 db szénpor szobor, 2008. Fotó: Serge Hasenböhler |
Lucy Skaer az egyetlen női jelölt az idén. Művészete csupa utalás és ötlet. Saját megfogalmazása szerint a megfigyelés aktusa érdekli. Különféle módszerekkel, ismétlődésekkel, aprócska részletekkel megnehezíti, lelassítja a szemlélődést és a megértést. Gyakorta állatok vagy azok csontvázai képezik művei alapját. Kiállított alkotásai között most is szerepel egy bálna, amelynek hatalmas és részletgazdag csontváza egy gipszkarton falból készült rácsozat mögött, csupán néhány keskeny nyíláson kukucskálva, részleteiben látható – akárcsak a valóság, amelynek mindig csupán egy-egy aspektusát észleljük…
A győztes Richard Wright velük ellentétben látványos, aranyszínű, absztrakt, ám aprócska figuratív elemeket sejtető, valóban lenyűgözően szép képet festett a galéria falára, amelynek elkészítéséhez a reneszánsz freskófestők módszereit alkalmazta. Absztrakt formákat rajzolt egy hatalmas kartonpapírra, majd milliónyi apró lyukat hasított rajta. A lyukakon át krétaport dörzsölt és nyomkodott a falfelületre, hogy a festménynek csupán az árnyéka, szelleme jelenjen meg rajta. A karton eltávolítása után a krétaképet óvatosan leheletnyi ragasztóval, majd arany festékkel vonta be, finom keleties, indás-virágszerű, tájképet idéző motívumot hozva létre, amelynek megfejtésébe belefeledkezik a szemlélő, s akár észrevétlenül elillanó órákat is elmélkedhet előtte.
 Richard Wright: Untitled 2005 (Forrás: tate.org.uk) |
A művet a kiállítás után lefestik. Ideiglenes volta szándékos. Wright egyik falfestménye sem tart igényt a halhatatlanságra. „A pillanatok törékenysége érdekel. A megsemmisülés kiemeli a létezés megismételhetetlenségét.” Wright, aki figuratív festőként kezdte karrierjét, a freskófestészet felfedezése után megsemmisítette összes vásznát: „Az olajfestményeim rosszak voltak. Megváltás volt felhagyni velük.” Ma minden alkotása meghatározott helyszín számára készül. Műveit természetük szerint sem szállítani, sem megvenni vagy eladni nem lehet, a műkereskedelem számára nem léteznek.
A Turner-prize eddig minden évben kiváltotta a konzervatív művészeti körök tiltakozását, főleg az ún. stukistákét, akik a galéria előtt megtartott tüntetéseikkel szokták kifejezni a kortárs művészet iránt érzett rosszallásukat. Idén azonban a protestálók csendben maradtak, és úgy tűnik, egyetértettek a zsűri döntésével, amelyet a díjkiosztó ceremónián az ünnepelt Carol Ann Duffy, Britannia első számú koszorús költőnője jelentett be. Az újságírók egyöntetűen egekig magasztalják az ötletessége mellett kézügyességet is felmutató Wright Untitled (Cím nélkül) című alkotását.
Úgy tűnik, a modern művészet és a közízlés a díj 25 éves történelme folyamán végre összeért. Az egyik neves kritikus, Richard Dorment, a Telegraph újságírója a következőt írta: „S íme itt a mondat, amelyet álmomban sem hittem volna, hogy valaha leírok a Turner-díj nyerteséről: »Wright munkájának eredménye olyan gyönyörű, hogy lenyűgözve állunk előtte. Sajnálom Hiorns-t, de el vagyok ragadtatva Wright-tól.«”
A kiállítás 2010. január 3-ig látogatható.