Már a film felütése ráhangolja a nézőt a brit, pontosabban a yorkshiri rögvalóra: hősünk, az ötvenes éveiben járó özvegy Joseph (Peter Mullan) mindjárt az első jelenetben összeszólalkozik a helyi pubban pár vendéggel, majd túl egy megaláztatáson, felmérvén a túlerőt, tehetetlen dühében agyonrugdossa saját kutyáját. Hogy valami elkeseredett, csillapíthatatlan düh forr a férfiban, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy folyamatosan provokálja a környezetét, szinte keresi a konfliktusokat, melyekben megalázzák, és jól helyben hagyják, hogy aztán ő is levezethesse agresszióját azokon, akik a táplálékláncban alatta állnak. Aktuális helyzete nem éppen rózsás: a legjobb barátja rákban haldoklik, emberi kapcsolata csupán a szomszéd kissráccal van, valamint kedvenc bárja néhány törzsvendégével, akik – hozzá hasonlóan – munkanélküliek, keményen piálnak és féltve őrzik megmaradt méltóságukat.
Aztán egy szép napon, amikor pár suhanc ismét móresre akarja tanítani hősünket, ő ijedtében a helyi charity shopba menekül, ahol megismerkedik a bolt vezetőjével, a mélyen vallásos negyvenes Hannával (Olivia Coleman). Csodás fordulatra azonban ne számítsunk: Josephből nem lesz jó keresztény, nem nyit sikeres éttermet a főutcán, és a pár sem él boldogan, amíg meg nem hal. A két ember találkozása arra apropó csupán, hogy az elsőfilmes rendező tovább árnyalja a „haragban a világgal” kérdéskörét, és a megalázottságnak, megalázásnak még több rétegét tárja fel a két összefonódó emberi sorson keresztül. Joseph fokozatosan döbben rá, hogy Hannah élete csupán papíron stimmel, több a közös bennük, mint azt első látásra hinnénk (a kiszolgáltatottság érzése mindkettőjük számára alapélmény, és szorongásukat is hasonlóan, itallal oldják). A nőnek a kertvárosi jólétért súlyos árat kell fizetnie: a férje, James (Eddie Marsan) egy szadista állat, aki a külvilág felé köztiszteletben álló polgár, otthon azonban előszeretettel vizeli le az asszonyt, veri kékre-zöldre, vagy dugdos fel belé üvegszilánkokat.
 Jelenetek a filmből |
Eközben Joseph nagybeteg cimborája meghal, és szomszéd kisbarátját is abúzálják: a srác nevelőapja egy harci ebbel tartja rettegésben a családját, és láthatóan mélyebb érzelmi szálakkal kötődik a kutyához, mint nevelt fiához, aki mellett fiatal anyja sem áll ki különösképpen. Az a mennyiségű megaláztatás és szenny, amit Joseph rövid időn belül megtapasztal, elégnek bizonyul ahhoz, hogy – a maga keretei között – a környék „Taxisofőrjeként” lépjen fel (nem véletlenül mutatkozik be Hannának első találkozásukkor Robert de Niróként), és valamiféle grállovagként támaszt próbáljon nyújtani a nála is szerencsétlenebbeknek, erőt demonstráljon feléjük, és megkíséreljen szembeszállni a helyi „zsarnokgyíkokkal”.
A csavar ebben az öntudatra ébredésben, „pálfordulatban” mindössze annyi, hogy – az ivócimborák megjegyzéseiből, a halott barát lányának beszólásaiból, sőt Joseph címmagyarázó történetéből is kiderül – valamikor hősünk is a csúcsragadozók közé tartozott, aki ugyanúgy megkínozta saját túlsúlyos feleségét, mint Hannát a férje, „kedveskedve” tirannoszaurusznak becézte a halott asszonyt, arra célozván, hogy léptei alatt döng az egész ház.
 A képek forrása: PORT.hu |
Joseph dühös embernek született. Az elfojtott agresszió pillanatok leforgása alatt ugyanúgy képes előtörni belőle, mint fénykorában, mivel a dühén keresztül kommunikál a külvilággal, csak a megalázottak és a megalázók nyelvét ismeri, és mindig a pillanatnyi erőfölény/elkeseredettség/diszponáltság dönti el, hogy épp melyiket beszéli.
Hannah és Joseph kapcsolata épp azért olyan ellentmondásos a filmben – a tökéletes, öntudatlan mintakövetés ugyanúgy járható út a számukra, mint a bűnbocsánaté, a megbánásé, a hangyányi változásé. Mindketten ráismernek ugyan egymásban az exeikre, és a hajdani kapcsolatukban betöltött szerepkörükre, de ez a maximum, amit a kitchen sink cinema hagyományaiból, vagyis a realizmusból és a brit munkásosztály mindennapjaiból ihletet merítő rendező engedélyez a számukra. Annak lehetőségét, hogy – miután egy dramaturgiai csavarnak köszönhetően – a dolgok még rosszabb fordulatot vesznek, talán valamikor a jövőben, tanulva a hibáikból, képesek lesznek békét kötni a múltjukkal, egymással, a világgal: magukkal.