Hajnóczy a „munkaalkoholizmust” vallásos eszmékkel, képzetekkel telítette; az eredetileg színpadra íródott, majd megfilmesített, és a film tapasztalataival gazdagodva ismét színpadra állított Még egy kört mindenkinek (az eredeti dán cím, a Druk mértéktelen ivászatot jelent, magyar fordítása kedélyes, társalgási drámákat idéző) tanárszereplői egy pszichológus elméletére alapozva, önmagukon kísérletezve, kiégettségük gyógyítására kezdenek „tudományos alkoholfogyasztásba”. A kérdés itt a transzcendens szférából a hasonlóan bizonytalan, ám kézzelfoghatóbb, racionális-empirikus látszatú közegbe kerül: a Tobias Lindholm, Claus Flygare és Thomas Vinterberg (ő egyébként a dán filmváltozat rendezője) által jegyzett alkotás alapja a teória, amely szerint mindannyian a szükségesnél kevesebb véralkoholszinttel születünk, ezt pedig saját érdekünkben pótolni kell; a kivitel – mint az persze várható – rácáfol az elméletre.
A színpadi változat ősbemutatóját a nyár közepén tartották a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Modern, elegáns bútorok, amerikaikonyhás lakás a multifunkcionális helyszín. Az italok nagy méretű, az egyenlítőnél leszedhető tetejű, nyilván szimbolikus szerepet betöltő földgömbben vannak. (A díszlet Zöldy Z. Gergely munkája.)
 Jelenet az előadásból |
A moziváltozathoz képest az előadás négyszereplős, kimaradnak a családtagok, az unatkozó vagy éppen lelkes diákok, csupán a kísérletben résztvevő tanárok maradnak. A megoldás szerencsés, hiszen a vásznon például a diákkarakterek – néhány kivételtől eltekintve – kidolgozatlanok, az osztálytársak csoportos viselkedése elnagyolt, erősen illusztratív. Elhagyásuk ezért sem igazán fájdalmas döntés. Sajnálatos, hogy a filmnek ezt a hendikepjét más, rossz megoldásra cseréli le Paczolay Béla rendezése. A gimnazistákat a közönséggel való kontaktus pótolja, ami viszont az eredetileg megrendítő pillanatokban gazdag tragikomédiát bizonyos pillanataiban a show műfaja felé viszi el. A közönség bevonása releváns lehetne, ha bármilyen funkcióval bírna, és nem csupán a röhögtetés lenne a célja.
Paczolay jó érzékkel igyekszik elkerülni a tartós színpadi részegség ábrázolásakor kínálkozó csapdákat, ám ez is csupán részleges sikerrel jár. Az ivást szerencsés módon az üres pohár forgatásává, magasba emelésévé stilizálja; ugyanakkor az italos ember autentikus megjelenítésével adósunk marad. (E téren Petert, a zenetanárt alakító Debreczeny Csabát és a berúgás vulgárisabb fokozatait Tommyt, a tornatanárt megjelenítő Epres Attilát lehetne legkevésbé elmarasztalni.)
 Jelenet az előadásból |
A négy tanár közötti viszony a filmhez képest kevésbé intellektuális jellegű (a filozófiatanárt Schruff Milán, Martint, a történelemtanárt Király Attila játssza). Ezt el is fogadnánk, ha az ebből adódó hiányérzetet sikerülne más eszközökkel feloldani. A hitelességet kikezdő dramaturgiai-rendezői hiba a darab első látványos tragédiájának – a barátok egyike, a tornatanár részegen, tisztázatlan körülmények között belefullad a tengerbe – kezelése, végeredményben eliminálása. Az áldozat társait a történtek megdöbbentő módon egyáltalán nem rendítik meg, sőt a tanár halála alkalom az ivásra, s közben az emlékezés ürügyén megejtett visszafogott tréfálkozásra.
A film befejezése talányos, izgalmas: az abszolút főszereplőnek tekinthető történelemtanár, Martin kilép a világból, az ég és a tenger közé ugrik; ha úgy tetszik, öngyilkos lesz, mert az adott viszonyok között nincs lehetőség semmiféle változásra. Otthonról elköltözött felesége üzenete – „te is hiányzol” – nem sokkal előbb érkezik meg. Ám az újrakezdés, a boldogság kellékeinek visszaállítása reménytelen kísérlet, az eredeti, a családot lassan felőrlő kiégettség állapotának restaurálását jelentené. Martin kezében sörrel, visszatért virtuóz tánctudatásának teljes birtokában, a csúcsponton, tánc közben lép ki – ezáltal pedig a film filozofikus befejezést nyer – egyszerre a világból és a jól megkomponált, kellően bonyolított tanmese béklyóiból. Nincs kiút – sugallja tengerbe való ugrása, sem az alkohol felé, tehát a rendkívüli irányba, sem a rendes hétköznapok boldogságának irányába. Ezzel nyer különös fénytörést az egyik gimnazista vizsgáján megidézett Kirkegaard-gondolat, amely a diák interpretációjában: „El kell fogadnunk, hogy esendőek vagyunk, így tudunk csak szeretni másokat és az életet”. A végső, egyszerre a tenger és az ég felé való ugrás úgy is értelmezhető tehát, hogy a tanár átlép – Kierkegaard fogalomrendszerét használva – az etikaiból a vallási stádiumba, a transzcendens segítségével kívánva túlhaladni a kudarcok okozta szorongáson, félelmen.
 Schruff Milán. Forrás: Városmajori Színpad. |
Martin a színpadi változatban nem egyértelmű főszereplő. Egyénisége kevésbé összetett, bánata-öröme kisebb volumenű. Az előadás befejező részében, akár a filmváltozatban megérkezik a feleség üzenete, és a tanár táncol is. A tragikus, de legalábbis felemelő zárás azonban elmarad. Paczolay Béla rendezésében Martin nem von le semmiféle következtetést, nem lép ki, és így természetesen nem reagál Kierkegaard gondolatára. (Nyilván nem kellene, de érdemes lett volna pótolni a helyén keletkezett űrt.) Az ég és a tenger közé való ugrást itt egyszerű mozdulatművészeti aktus, Martin magasba emelése pótolja. Mindez pedig jól illeszkedik a tragikomédiából kinyert, nyári vígjátékkal keresztezett, kabaréelemekkel spékelt didaktikus tanmeséhez. És a leszűrhető sablonos tanulsághoz: az alkohol öl, butít, nyomorba dönt, de néha azért segít.
Debreczeny Csaba viccelődő, másokat ugrató, nagyszájú énektanár, Epres Attila jellegzetes, inkább a hazai viszonyokat idéző testnevelő; jelenlétük sokat segít az előadásnak.
Az előadás adatlapja a színház honlapján itt található.