Órajáték

Pályi János Hétpróbás Nagyokos Jánosról szóló egyszemélyes bábjátéka – melyet a nemrég elhunyt Kovács Ildikó rendezett – a narráció szerint az időtoronyban játszódik. Ez a főhős lakhelye, akit különféle, alvilági erők megbízásából tevékenykedő alakok el akarnak űzni. Hiába jön Smirgli házmester, a rendőr és a vad kutya, a lusta, kissé türelmetlen és számos egyéb emberi gyengeséggel is felruházott, ugyanakkor bátor és remek humorérzékkel megáldott hősünk legyőz mindenkit, ráadásul az ördög által elvitt fiát, Jancsikát is visszahozza a pokol mélyéről, ahol még a halált is megtáncoltatja.

A bábjátékot a klasszikus népmesei fordulatok és a (néhol csak nyelvi poénnak szánt) kortárs elemek folyamatos keveredése teszi különösen szerethetővé és szórakoztatóvá. Pályi kiszólásaival a nézői reakciókra is reflektál és közben szorosan együttműködik a zenész Kovács Mártonnal, aki remek aláfestést szolgáltat a játékhoz. Majoros Gyula díszlete telitalálat: megjeleníti a vásári színjáték hagyományos világképének minden szintjét. Az építmény tetején létra vezet az egekbe, felső részén található a bábszínpad, mely elrejti a kesztyűbábokkal dolgozó bábost, az alvilági jeleneteknél pedig az építmény megfordul, és a pokolbéli marionettfigurák ennek alsó részében kelnek életre – mellettük János is kicsikére zsugorodik. A komplex világot magába sűrítő, a filozofikus ihletettséget sem nélkülöző előadás ötvenöt perce gyorsan elszáll, szívesen néznénk tovább a két Jánost, Pályit és hősét.

Ljud

Kellemesen időztünk a szlovén Ljud Színházi Csoport köztéri happeningjén is, bár a következő előadásra sietve nem tudtuk meg, hogyan végződik a Dugonics térről induló marslakók „városnéző túrája”. Az élénk ciklámen színben pompázó alakok egy ezüst dobozból bújnak elő, melyből először kisebb-nagyobb csöveken füst és kétes eredetű rózsaszín folyadék szivárog az utcára. A különböző karakterű figurák improvizációs játékát a kíváncsiság és felfedezés öröme irányítja. Néznek, csodálkoznak, meglepődnek, elképzelt otthoni világuk törvényei szerint próbálnak szerencsét a számukra idegen világban. Autókat állítanak meg, szökőkútba másznak, készségesen osztogatják zsebükből a ciklámen színű gumicukrot, átpakolják a kávéházak székeit, és belekóstolnak a vendégek fagylaltjába. Nem tanulság nélkül való, hogy a gyerekek körében aratják a legnagyobb sikert, némely – humorérzéket és nyitottságot elveszített – szülő nem kis bosszúságára.     

A dráma-gépezet imitációja

A dráma-gépezet imitációja címet viselő előadás a szentpétervári Ache csoport egyik tagjának, Pavel Szemcsenkónak egyszemélyes produkciója. Szemcsenko ugyanolyan örömmel fedezi fel a színpadra helyezett tárgyakat, mint a Ljud csoport az utcákat: közreműködésével a tárgyak – az ásványvizes palacktól a szimpla zsinóron keresztül a nejlonzacskóig – önálló életre kelnek, egyszerű kellékből színpadi entitássá válnak. A színész mint egy magára hagyott, unatkozó bohóc, a tárgyak működésének és mibenlétének kreatív vizsgálatát végzi, fizikai dialógusba kerül velük, s a humoros részletek mellett váratlan és meglepő felfedezéseket is tesz. Az előadás konklúziójaként elhangzik néhány mondat, mely a látottak filozófiai tartalmát hivatott érzékeltetni (a szavak és dolgok azonosságával kapcsolatos posztmodern problémakörről), a tanulságot főhősünk egy mozdulattal megszünteti, ugyanis a felolvasott mondatok betűit lefesti. És mégis: az az érzésünk, hogy az egyébként izgalmas előadás e fordulat nélkül, és néhány perccel rövidebben hatásosabb lett volna.

Játsszuk azt, hogy…

Rendezője mozgásszínházi alapokra épülő, keleti színházi hatásokat is magába olvasztó, rituális előadásnak szánta a Játsszuk azt, hogy… című produkciót, mely Genet Cselédek című drámája és Weöres Sándor Tojáséj című versének inspirációjából született. Kukorica-halmokkal borított terében és több célra használható bambuszrúdjaival a debreceni KonzervArtaudrium produkciója egyéni mitológiát próbál teremteni születés és halál, kimondott és kimondhatatlan, az emberi viszonyok alá- és fölérendeltségének témaköréből kiindulva. A végeredmény mégis soványka. Unos-untalan eszünkbe jut a Maladype Társulat néhány korábbi, eredetibb, igényesebb, jóval komolyabb technikai és színészi tudás birtokában kivitelezett előadása, miközben kissé aggódunk a nehéz feladatokat áldozatkészen megoldani próbáló színésznők testi épségéért.

A ’kevesebb – több’ érzése a Janus Egyetemi Színház Körtánc című előadása közben is hatalmába kerít. A divat világának kifutóira emlékeztető térben egyforma (bár különböző színű) ruhákat viselő lányok és fiúk válnak teljesen arctalanná. Egyfelől azért, mert minden párbeszéd a szexuális aktusra fut ki, másfelől azért, mert a rövid jelenetekben nehéz színészileg érvényesülni. A jelenetek végén elhangzó, szereplők által előadott dalbetétek (zömében Kispál-számok) – melyeknek szerepe a szereplők egyénítése lenne – pedig leginkább közkedvelt tévés tehetségkutató műsorok egyenetlen színvonalú elődöntőire emlékeztetnek. 

Ira (A képek forrása: Thealter Fesztivál)

Igazi szakrális időtlenségbe szippantja viszont a nézőt Ágens Ira (düh) című rituáléja. Bár némelyik kevésbé edzett néző a belépés után riadtan fordult vissza, mert komolyan vette Ágens előadást indító, jegyszedőket és a stábot szidalmazó dühös szavait, akik az ő engedélye nélkül merték beengedni a nézőket. Az Ira aprokrif teremtéstörténete és lét-látlelete újabb izgalmas Ágens-mítosz, melyben különféle vallási motívumok, ironizált himnuszok és fájdalmas orgiák közepette tárul elénk a magára maradt ember létezésének rettenete. A címben szereplő düh mint emberi alapprincípium, a bennünk mélyen és titokzatosan megbújó energia-halmaz, ez az állati és félelmetes erő az előadás tetőpontján önfeledt és kegyetlen dobolásban szakad fel a három szereplőből. A félig megfestett, így az egész hiányát szimbolizáló mandala közepén ácsorgó Ágens mellett erős a kiszolgáltatott helyzetével egyetemben erotikusan túlfűtött Madák Zsuzsanna, és a szertartást celebráló, visszafogottan titokzatos pap, Philip György karaktere is, ahogyan az előadás – szintén Philiphez köthető – zenei anyaga is kiemelkedő. A szertartás után nehéz visszatérni a hétköznapi időbe.