Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DECENS CINIZMUS, SZNOB VILÁG

Térey János: Protokoll
2011. ápr. 30.
A kritikusok nagy elvárásokkal fordultak Térey János új műve felé. Téreyt tisztelet övezi a magyar irodalmi életben, komolyság sugárzik alkotói személyiségéből. A Protokoll című „regény versekben” azonban vegyes, ellentmondásos kritikai fogadtatásban részesült. RADICS VIKTÓRIA KRITIKÁJA.

Kálmán C. György „kitűnő műnek” tartja, Szilvay Máté „nagyszerűnek”, Babiczky Tibor egyenesen „remekműnek” titulálja, Vári György és Bazsányi Sándor is nagy elismeréssel elemzik, Dávid Ádám a „bravúros eleganciáját” dicséri, Darvasi Ferenc „nagyszabású művet” köszönt benne, „a 2010-es év egyik legjobb alkotását”, Radnóti Sándor, fenntartásai ellenére, „jelentős és szép” könyvnek mondja a Protokollt, ezzel szemben Takáts József szerint „sikerületlen”, Károlyi Csaba is igen komoly kifogásokkal illeti, Margócsy István pedig erőteljesen bírálja. A blogokba is beleolvastam, a kötetlen olvasói vélemények is ugyanígy megoszlanak.

Magam először az olvasói élményemről szeretnék beszámolni. Eleinte kíváncsian és érdeklődéssel olvastam, megragadott a régies forma és az aktuális tartalom feszültsége meg az ábrázolt világ is, mely számomra ismeretlen, később azonban megcsömörlöttem úgy az emelkedett dikciótól, mint a tárgytól, a diplomatától és a kasztjától, második olvasásra pedig már unalmas volt a veretes nyelvezet is, meg Mátrai Ágoston is, akinek a neve számtalanszor elhangzik a verses regény négyszáz oldalán. Vajon megérdemel-e ez az ipse ekkora hangszerelést?

protokollKomolyra fordítva a szót: mi az értelme ennek a nagy akribícióval kidolgozott, akarva-akaratlanul is ünnepélyes tónusú (drámai jambusokban írt) műalkotásnak? Igaz, olykor az egyeduralkodó főszereplő, Mátrai Ágoston, a külügyminisztérium protokollfőnöke is azon tűnődik (inkább, mint töpreng), hogy mi is az ő életének a középpontja, vezérfonala, vagy legalább a „refrénje”? „Nem tudja, kényes testét mire őrzi. / Nem tudja, fényes esze mire jó.” Térey János nyilvánvalóan ezt a „középpont nélküli”, „tűzpiros vezérfonal” híján való, kívülről nyerőnek látszó, belülről azonban teljesen dezorientált életet kívánta ábrázolni. Az a baj azonban, hogy az, aki ábrázol, aki versekben mesél, a lírai vénájú narrátor teljesen megfoghatatlan: senki, s csupán a hűvös és picit pikírten ironikus hangszínből következtethetünk rá – a regényvilágban ugyanis minden Mátrai Ágoston, minden róla szól, miközben a hozzá való viszonyulás kidolgozatlan, lappangó marad. A narrátor és a főhős megkülönböztethetetlenek, mint Margócsy István mondja, vagyis – Takáts József megállapítása szerint – a perspektívájuk túl közel van egymáshoz; az elbeszélő részéről nincs nyoma semmiféle komoly (sem vicces) reflexiónak, csupán ennek felhangjai érezhetők. Az olvasó nem kap támpontot, kiszolgáltatottan teng-leng ennek a külügyérnek a fásult, korlátolt és léha világában.

Amit apróra megismerünk, és a kritikusok méltatták is ezeket a leírásokat. Megismerjük Mátrai Ágoston munkáját, amelybe nem szakad bele, a kollégáit, a felettesét; a családját, a barátait és a szeretőit. A budapesti hétköznapjait, a hivatalos külföldi útjait és az ünnepnapjait. Megismerjük a lelki életét is. Olykor kínzó hiányérzetei támadnak, elfogja a csömör, a rosszkedv, az enyhe depresszió, sőt néha még az életundor is. Ilyenkor berúg vagy „egészségügyi baszást” eszközöl. Egyébként semmi baj nincs vele, diplomatakarrierje, egy-két baki ide vagy oda, töretlenül ível, sznob társasági életet él és rendszeres kultúrafogyasztó, még ha gyakran unja is ezeket a nemes szórakozásokat. A szexuális teljesítőképessége igen jó. (Spanyolországban „töltött bikafarkot” vacsorázik.) Nőtlen, vannak szerelmi zűrjei, de nem viselik meg túlságosan, messze nem tragikusak. Történik mindez nagy kényelemben, Mátrai Ágoston élete rendesen meg van finanszírozva, ezen nem eszi magát. Változatos étrendjéről egyébként pontos beszámolókat kapunk, miként italozási szokásairól is. Akárcsak jó egészségi állapotáról, amit csupán egy-egy nátha vagy fejfájás tarkít, és a kisebb alvászavarairól meg az álmairól, melyek ugyanolyan érdektelenek, mint az ébrenléte. Ami pedig az érdekeit illeti – hogy ez a férfi egy hivatástudat nélküli, kiköpött politikai karrierista -, azon nem rágódik sem ő, sem az elbeszélő. Ez bizony magától értetődő ebben a regényvilágban.

A szellemi életéről nem tudunk meg semmit, mert ilyen nincs neki, gondolkodással nem nagyon fárasztja magát, amúgy is szinte mindig fád. Ő pusztán szokásból fogyaszt kultúrát, ünnepekkor a templomba is elmegy, kulturális és vallási élményei (akárcsak útiélményei) azonban laposak, nem revelatívak. (Így aztán az olvasó számára sem azok.) Érdekes, hogy magas politikai körökben mozgó diplomata létére politikai nézetei sincsenek, de egyáltalán nincsenek – ezt Radnóti Sándor fel is rója a szerzőnek -, ki is mondja, hogy „fáraszt a Harmadik Köztársaság” – ennyi -, a közügyeket úgy intézi, ahogy azt előírják neki, ezen sem gondolkodik: „szabályzat / Irányít, és én alkalmazkodom”. A függés kellemes érzéssel tölti el. A gondolkodás csak akadályozná őt a gépies munkájában, meg mi is motiválná arra, hogy törje az agyát, ő kedvezményezett egyén, kivételezett helyzetben van („dologtalan osztály”, így Takáts József), az a dolga, hogy ápolt és fitt legyen, jól öltözött és sima modorú. Az elgondolkodás egyenesen tiltva van: „Segíteni akárkin, megoldani bármit? / Tüneti kezelés a műsorunk.”

Amit pontosan tud, azok a határai – hogy meddig mehet el, meg a viselkedési, magatartási szabályok, amelyeket csak néha hág át sutyiban. (Egy-egy görbe éjszaka erejéig, vagy magányában a fejét fájlalva.) A „rend embere” ő, aki azonban „csalódáshegyeket” hordoz magában. Titokban megvan a véleménye a „meddő ipar”-ról, amit folytat, a „sóhivatalról” és a kollégáiról meg a híres barátairól, egyáltalán az emberekről, akiktől undorodik. Mátrai Ágoston bizony egy decensen cinikus figura, akinek a cinizmusa nem robbanékony, nem mély, hanem sekélyes és meddő, egyfajta életvitelszerű, gyönge, visszafogott úri cinizmus, amely a karrierjére kedvezően hat, belső életét azonban kissé megsavanyítja.

Ezt az elegáns cinizmust a narrátor, úgy látszik, teljes mértékben elfogadja, már-már magáévá teszi, nem elemzi és nem is reflektálja – ez az, amit Margócsy az ironikus távolságtartás hiányának nevez. Az olvasó ömlesztve, a verses forma révén kidíszítve kapja ezt az életérzést és mentalitást, anélkül hogy viszonyulni tudna hozzá, hiszen nincs semmiféle szövegszerű fogódzója. Mátrainak sekély és csekély az önismerete – csak annyi, amennyit a tükörben lát magából -, nincs világképe, pusztán útiképei vannak, márpedig ez az elkényeztetett és kényes, a jómódban lubickoló és nyavalygó fazon elhatalmasodik, szétömlik a hosszú regényversezetben, anélkül, hogy az elbeszélő magához térítené, anélkül, hogy művészi tükröt tartana elébe, sőt a mű végén már-már üdvözíti őt, amint felkíséri a szeptemberi napfényben úszó zöld budai hegyre: „—Viruljon négy irányban zöld özön…”.

A „felső tízezer” módfelett foglalkoztatja Térey képzeletét, jó lenne, ha kielemezné, hogy miért. Vonzódik az elithez, a gazdagokhoz, a sznobokhoz? Vagy kritikai véleménye van róluk? Mert ez ebből a műből nem derül ki. A Protokoll egy kaszt életmódját ábrázolja, én nem tudom, hogy mennyire realisztikusan és mekkora „szociográfiai hűséggel”, noha kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez a könyv „kendőzetlen látleletet” (Dávid Ádám) vagy kordokumentumot nyújtana, miként azzal sem egyezek, hogy „enciklopédikus” lenne (Szilvay Máté), hiszen osztályszempontú. Az ábrázolt világ zártságából a narrátor is alig tekint ki. (Mátrai csak „perverzióból” száll buszra, vagy néz egy kicsit körül borzongva a Blahán.) Térey egy interjúban leszögezte, hogy „a könyv nem realista”, őt „a társadalmat fegyelmező, uniformizáló szokások” érdeklik. De a politikai elit nem a társadalom, hanem annak csak a krémje, az ő ügyes-bajos dolgaik és problémáik partikulárisak, mondhatni: kit érdekelnek?! Ez nem spleen, hanem csak nyafogás, nem vérbő cinizmus, hanem csak úri cinizmus, fintorgás, ez nem szellemileg kiérlelt rezignáció, csupán lusta defetizmus, ezek nem egzisztenciális problémák, hanem gazdag emberek önsajnálata és komformizmusa. Mátrai Ágoston nem „délibábfigura” (Dávid Ádám), hanem egy igen jól szituált, kiterjedt kapcsolati tőkével rendelkező, hivatástudattal, politikai nézetekkel és valódi tudással azonban nem rendelkező, szimpla funkcionárius.

A forma és a tartalom feszültsége nem semmi, viszont oda vezet, hogy a cizellált forma elleplezi azokat a kérdéseket, amelyeket a tárgy felvet. Ez a, már csak a régisége miatt is vonzó, patinás forma megszépíti az ábrázolt világot, a budapesti „akolmeleg beltenyészetet”. A filozófiai és erkölcsi problémák, amelyek ebben a melegben tenyésznek, nem rajzolódnak ki a négyszáz oldalon. A lélektaniak már inkább, viszont azok is erőtlenül. A művet belengő „gyengéd közöny” (Vári György) vagy „epikai közöny” (Radnóti Sándor) tompultságként, bénaságként és monotóniaként csapódik le.  

„Decens kattintás, nyílnak az esernyők”, áll egy helyütt a költeményben. Ebből a mondatból, és nem csak ebből, kicsinykét érződik a szerző decens (nagyon tetszik nekem ez a szó) és hűvös iróniája. De csak finoman szemergél. Az ember ilyenkor fölnéz az égre, hogy most esik, vagy nem esik? Fenn az ernyő, nincsen kas – sem Mátrai Ágoston sznobériájának, sem Térey János „formai brillírozásának” (Babiczky Tibor) nincs alapja. Ámbár alighanem épp ez az alaptalanság és elveszettség a teljes műből sugárzó üzenet.

Vö.  Vári György: "Szeptember túlságos napsütése" 
Babiczky Tibor: "Áthelyezték a huszadik századhoz" 
ÉS-Kvartett / Radnóti Sándor, Margócsy István, Takáts József és Károlyi Csaba beszélgetése a kötetről 
Darvasi Ferenc: Nagyszabás 
Kálmán C. György: Versregény 
Szilvay Máté: A hiábavalóság tartománya 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek