Képek az idei fesztiválról

Civil egyesületek: a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME), a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága (DINPI) és a helyi Száz Völgy Természetvédelmi Egyesület (Száz Völgy) rendezi meg 2001 óta a mindenki előtt nyitott ornitológiai találkozót. A kétnapos fesztivál központi eseménye a húzások megcsodálása, amikor pirkadatkor százával repülnek ki a vadludak a tóról legelni, majd napnyugta tájékán ugyancsak csapatokban térnek ide vissza. Aki a tatai itató tó közelében lakik, az októbertől márciusig akár minden hajnalban merenghet azon, hogy vajon tényleg egy vatikáni Volkswagen kereskedés honlapcímét reklámozzák-e a ludak az égen, vagy csak a szeme káprázik. (Vagy felébredhet arra, hogy a Vatikánban nincs is autókereskedés, úgyhogy XIV. Benedek nem ott vette a Phaeton hatos W2-jét.) Aki pedig nem lakik a közelben, az praktikusan lemehet behúzásra, amit a tóparti sétányról követhet végig. November utolsó szombatján a természetbarátok távcsövei közelre is hozzák a vadludakat, és akkor az ember meglesheti a nyári-, a vetési-, az örvös-, az apáca- és a vörösnyakú ludat, valamint a nagy liliket. Ha szerencséje van, még azt is megtanulhatja, hogy mi alapján különböztetik meg a kis liliket a nagytól, bár ennek elég kicsi az esélye, a szakértők szerint ugyanis ötven-hatvan párnál nincs több belőlük egész Európában. Aki pedig sarki, indiai vagy kanadai ludat lát, az csendben megkeresheti az egyik háromtagú csapatot, amelyik a madár-megfigyelési versenyben vesz részt, és felajánlhatja szolgálatait „haszonlesésből”, cserébe mondjuk a fesztivál vásározóinál kapható vácrátóti repcemézért.

A fesztivál másfél napja alatt a jeges-szeles idő ellenére is rengeteg embert kellett kerülgetni, hogy a nagysátorba és a többi helyszínre el lehessen jutni, ahol egymásutánban tematikus előadásokat hallhatott és láthatott a közönség. A MME rengeteg önkéntest képes mozgósítani, ha az élővilágért kell tenni, állítólag akár tízezer embert is; a Tatai Vadlúd Sokadalom rendezéséhez nem kell ennyi ember, de a Komárom-Esztergom megyei Csoport évek óta tevékenyen vesz részt ebben is, az elnök, Musicz László irányításával. A DINPI ugyancsak hatékonyan teszi a dolgát, a földrajzi területén is túllát, ami józan gondolkodásra vall: a madarak ugyanis nincsenek tekintettel a nemzeti parkok területi határaira.

Fotó: Proics Lilla

A vadludak például Skandináviából, Szibériából érkeznek Hollandián és Németországon keresztül – az időjárás kényszeríti őket –, és húznak délre akár Olaszországig is a tél beálltával. Alapvetően addig mennek, amíg nem találnak olyan vizet, amely nem fagy be és a közelben biztos táplálékot: a legkedveltebb a kukorica, de szívesen csipegetnek más gabonafélék szezonvégi maradványaiból is. Az egyesületek évről-évre egyre inkább igyekeznek a ludak és a biodiverzitás (az élővilág biológiai sokfélesége) kedvébe járni, így a tó köré erdősávot telepítettek, hogy csökkentsék a fényszennyezettséget, a télire lecsapolt tóhoz tocsogókat, zátonyokat építettek ki, a közelben gazdálkodó agrárszervezeteket pedig kapacitálják a kukoricatermelésre. A hazai szakértők figyelmét a hetvenes évek végén egyébként holland ornitológusok hívták fel a vándormadarakra – nyilván visszavárták a lúdjaikat, és életszerű volt jobban utánuk nézni. 1989 óta, amikor a tavat felvették a ramsari listára, a legjelentősebb vízi élőhelyek jegyzékébe, a magyar civilek munkája nyomán sok nemzetközi ornitológus fordult meg Tatán, és rögzítette a hely európai szintű madártani jelentőségét.

A magyar szakértőknek pedig annyira fontos lett a tó, hogy a civilek segítségével rendezvényt is kerítenek köré. A vadludakat egyébként régóta kedveli a szakma: már az egyik első kolléga, Schenk Jakab – aki 1908-ban bevezette a madarak gyűrűzését Magyarországon – a királyi Madártani Intézet igazgatójaként 1936-ban felhívást intézett a vadászokhoz az Erdészeti Lapokban, hogy vizsgálják meg a vadludak szokásait, illetve a saját vadászati szokásaikat is, mert európai hírek szerint sajnálatosan fogyni kezdett a vadlúd-állomány. Hamar kiderült, hogy nemcsak a vadászok voltak ludasak a populáció csökkenésében, hanem a repülőgépek is. Manapság sajnos már szélturbinák is ritkítják a vándormadarakat, erre a problémára lehet, hogy éppen most találtak megoldást, lévén több egyetemen is kísérleteznek azzal, hogy hogyan lehetne eltéríteni e masinák elől a szárnyasokat. Abból kiindulva, hogy a rovarok nem szívesen szállnak lila holmira, angol kutatók például azt találták ki, hogy ha lilára festik a szélerőműveket, a madarak elkerülik azokat. Tekintettel azonban arra, hogy a vadludak a kukoricát preferálják, nem biztos, hogy a lilára festett széllapátokat ők is elkerülik majd. A vadászati tilalom azonban védi őket, így a vadászoknak tulajdonképpen megszűnt az egyik fő mulatságuk, amellyel régen a fiatal vadászokat felavatták: amikor feléjük repült egy testes lúd, lelkesen buzdították a tapasztalatlan kollégát, hogy gyorsan lőjön rá a madárra, s ha minden klappolt, a tehetetlenül gyorsuló több kilós állat úgy kapta telibe a kezdő vadászt, hogy az hanyatt esett. Szerencsére ma már nincsenek ilyen hülye játékok, az ember egyre civilizáltabb, így a vadludak megfigyeléséről szóló fesztiválon például tapintatosan nem árulnak libát ehető formátumban. Rengeteg minden mást azonban igen.