Ha azt mondom, hamisítatlan angol vidék, legtöbbünk lelki szemei előtt tágas, szélfútta zöld lankák, kifogástalanul tejelő, jámbor tekintetű szarvasmarhák, rusztikus házikók vagy évszázados családi kúriák sejlenek fel, no meg persze Jane Austen és Thomas Hardy regényeinek világa. Ez utóbbi felemlegetése nem véletlen Stephen Frears Tamara Drewe című filmje kapcsán – a veterán brit filmes a Guardian azonos című képregényére alapozva készítette el legújabb moziját, melyet viszont Thomas Hardy Távol a zajgó tömegtől című könyve ihletett. Képregényfilm hát a Tamara Drewe, bár igencsak messze esik attól, amit a Marvel- vagy a DC-univerzumot ismerve elvárnánk egy comics-adaptációtól: itt bizony a főhősnő nem latex-szerelésben menti éjszakánként az ártatlanokat, hanem szexi farmer rövidnadrágjában múlatja az időt és igencsak ledér életvitelt folytat.
A filmbeli pásztori idill, a bukolikus táj: a Dorset megyében fellelhető Ewedown falucska. Hívhatjuk nyugodtan Anglia Szigligetének is, hiszen ezen a helyen sereglik össze az íróvilág színe-java, pontosabban a helység celebritásának, a detektívregények írására szakosodott Nicholas Hardimentnek (Roger Allam) a holdudvara. A kedélyes, ám roppant unalmas hétköznapokba, a közös főzőcskézésekbe, pletykálkodásokba és felolvasásokba forgószélként toppan be Tamara Drewe (Gemma Arterton), a szép hattyúvá és az Independent zenei újságírójává lett egykori rút kiskacsa, aki azért tér haza több éves távollét után Londonból, hogy a családi házat, anyai örökségét értékesítse.
A főbb szereplők mind sorra színre lépnek: Tamara egykori szerelme, a tönkrement vállalkozó és helyi mindenes, a jó svádájú farmer, Andy Cobb (Luke Evans); Nicholas Hardiment állandóan megcsalt, önfeláldozó felesége, Beth Hardiment (Tamsin Greig); a két tinédzser, Jody és Casey (Jessica Barden, Charlotte Christie), akik egyszerre filmünk Moirái és „görög kórusa”; a Thomas Hardy munkásságával foglalkozó amerikai író, Glen (Bill Camp), aki Beth-be szerelmes; no meg a környéken koncertező rocksztár, Ben (Dominic Cooper), akivel Tamara egy interjút követően bonyolódik viszonyba.
 Gemma Arterton |
A mozi ebben az értelemben Thomas Hardy már emlegetett művének a nyomvonalán halad: főszereplő hölgyünk körül három férfi (a deres halántékú író, a „nép fia” és a „sztár”) kering folyamatosan, akik a négy évszakra tagolt filmben egymásnak adják házában a kilincset és az ágyat. Abban azonban, hogy hősnőnk szerelmi élete ilyen eseménydúsan alakul, nem kis szerep jut a már emlegetett és a rocksztárért rajongó két tinédzsernek is, akik hamis e-mailekkel kuszálják össze a szálakat.
Filmünkben nem csupán a megjelenített táj képeslapra illő, de hőseink érzelmi életét, motivációit és hirtelen pálfordulásait sem kell túlzottan komolyan venni: máz és póz itt minden és Frears már a felütéssel (a szexnaptárokhoz illő, a nap lemenő fényében feszítő Andy maszkulin alakjával; majd a különböző stílusban felolvasó író-narrátorok szerepeltetésével) nyilvánvalóvá teszi, hogy ironizál, idealizál és tipizál. Ebben a világban nincs a házasságtörésnek igazi súlya, nem akadunk fenn azon, hogy Tamarának kissé nehezen esik le, hogy három lovagja közül melyik illik hozzá a leginkább, sőt még azon is elröhögjük magunkat, amikor egy kutyát eltemetnek, vagy átgázol egy sereg marha az egyik szereplőn.
 Luke Evans (A képek forrása: PORT.hu) |
Röhécselünk a bölcsész íróközegen, a rocksztár manírjain, a két tini bulvárfüggőségén, a párok békülésein és drámáin, mert sekélyesek a hőseink és sekélyesek a helyzetek is, amikbe belekerülnek. Ám pont ez a kisszerűség és sekélyesség adja meg a film sava-borsát, és teszi a „hőskultuszra”, a nagy érzelmekre és a pátoszra építő amerikai képregény-filmekkel szemben egyedivé a Tamara Drewe-t. Ha pedig már minden ennyire felszínes ebben a faluban, az „isteni igazságszolgáltatás” is nyugodtan életbe léphet: a jók elnyerik a film végére a jutalmukat, a negatív figurák pedig megbűnhődnek. De hát hogy is alakulhatna másképp az élet egy farmon, ahol ilyen szereplők élnek?
A Tamara Drewe a maga sajátos univerzumával, atmoszférájával hangulatos, de semmiképpen sem maradandó alkotás. Sokkal inkább tudnám hasonlítani a desszerthez a fő fogások után, vagy a friss tavaszi szellőhöz: kellemes, jó kedvre deríti azt, aki részesül belőle, de a hatása hamar múlik.