A Talán egy másik életben című film a II. világháború utolsó napjaiban játszódik Ausztria egyik kicsi, elhagyott falujában, ahol nem élnek különösen gonosz emberek, csupán hétköznapiak, akik e nem mindennapi körülmények között is szeretnének életben maradni, túlélni. Mint a legtöbb egyszerű ember, ők sem szeretik a bonyodalmakat, főleg nem a zsidókat a II. világháború idején.
De most jön egy SS tiszt, aki magával hoz majd’ két tucat elcsigázott, kiéhezett zsidót: nőket, férfiakat, időseket, fiatalokat. Az alig húsz fős csapatot egy pajtában szállásolják el, mint az állatokat. Semmilyen személyes kötődés, semmi érzelem, ha elhullik valamelyik, bekerül a veszteség rovatba, de csupán számszerűen. Nem az egyén a fontos, hanem a létszámmal való gondos elszámolás. A német precizitás, ugye.
Nem is lenne baj, ha a gazdasszony kicsit kotnyeles kézilánya nem menne be hozzájuk érdeklődni a Budapesten harcoló SS katona vőlegénye után, majd mesélné el otthon, milyen nyomorult helyzetben is vannak azok ott a pajtában. Így a gazda felesége emberségből etetni kezdi a szegény magyar zsidókat, akik hálából egy operettrészlet előadásával készülnek. Ebben az esetben a zene nem egyszerűen a hála egy formája, hanem az emberiesség, a civilizáltság megőrzését is példázza.
 Jelenet a filmből |
Bármennyire megrázó és figyelemreméltó a film eredeti témája, mégis azon a ponton kezd el igazán érdekes lenni, amikor egy új történet szálai sejlnek fel. A gazda és asszonya közötti konfliktus nem a zsidógyűlöletből fakad, valójában nem azon veszekednek, hogy az asszony miért eteti a pajtában lévőket. Kettőjük hideg viszonya sokkal mélyebbről és távolabbi eseményekből táplálkozik. A háborúban elvesztett fiuk fölötti fájdalom idegenítette el őket egymástól, de most a zene nekik is segít újra megtalálniuk egymást, osztozni az addig külön-külön megélt fájdalomban. A zene tehát nemcsak a zsidók és fogvatartóik között teremt kapcsolatot, hanem a házaspár között is. A házaspár jelenléte, a férfi és a nő kapcsolata olyan erősen nyomja rá bélyegét a filmre, hogy hiába szeretne holokauszt-film lenni a Talán egy másik életben, valójában mégsem az.
Az igazi dráma ugyanis a gazda és a felesége között zajlik. A két erős, szikár színészi teljesítmény ezúttal nem a már jól ismert “megemlékezés történetet” teszi sokrétűbbé, komplexebbé, de még a dramaturgiát is eltéríti. Ursula Strauss és Johannes Krisch, akik a zseniális Revans című filmben is már együtt játszottak, ezúttal is feledhetetelen párost alakítanak: karaktereik személyes tragédiája, sorsa érdekesebb és megrázóbb, mint a pajtában rekedt foglyoké.
 Tóth Orsi (A képek forrása: PORT.hu) |
Elisabeth Scharang rendezőnő hiába próbál hűséges maradni a választott témához, ha nem bír a színészeivel. E film jól mutatja, hogy a színészi teljesítmény kétélű fegyver: mert hiába menti meg a két nagyszerű színész a filmet, ha közben a film történetét is deformálják, és saját karaktereik tragédiáját erősbben, hitelesebben jelenítik meg. Mert lássuk be, van abban valami mélyen bántó, ha egy holokauszt-filmben a meggyötört zsidók csupán statisztálnak egy másik, ráadásul az övékénél mélyebben ábrázolt emberi tragédiához.
A Talán egy másik életben című film nem mond semmi újat a holokausztról, nem is helyezi új fényszögbe azt. A megrázó történelmi eseményből így csupán a klisék jelennek meg a filmben. Ez nem csoda, hiszen a rendezőnő egyszerűen történelmi háttérként használja az emberiség egyik legszörnyűbb mementóját, hogy egy másik, elhallgatott, félmondatokból összeálló személyes tragédiát fessen elé. Azonban a gazda és felesége tragédiája annyira erős, az érzelmek bonyolultságát, keszekuszaságát pedig olyan meghatározó színészi jelenléttel jeleníti meg a vásznon, ahogy az a történelmi háttérkép nélkül is megállta volna a helyét. És akkor a nézőnek sem lenne az a hülye érzése, hogy e film láttán merő tisztességből ne csak kettőjük, hanem a II. világháborúban elpusztult zsidók sorsa fölött is elmerengjen.