A játéktér (Cseh Renátó és az egykori szovjet hadsereg munkája) – három oldala átlátszó, a negyedik pedig a holdfényes erdei éjszakába nyílik – félelmetesen sugallta, hogy ez a köztársaságlenyomat nemcsak korabeli, de időtlen és örök. PROICS LILLA ÍRÁSA.
A fesztivál középső napjai hoznak régi és új fellépőket is; kicsi, finom, vacakolós színházat látunk, meg nagy, falakat rengető erőt és bolondozást, több méretben. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.
Noha a pofán csapással, egyáltalán: bármiféle csapkodással óvatos vagyok, mégis ez a helyzet: Nagy Zsoltot pofán csapja Kohlhaas Mihály szerepe. És megmutat benne valamit, amit én még nem láttam: a félelmet. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Nem fonóban: hangárban. Csak a zord idő miatt ott, mert a tervek szerint a hangár előtt, szabadban. Ősztől bizonyára a Jurányi kőfalai közt. Rugalmas darab ez, érvényes, szép mese: bárhol el lehet színházilag mesélni. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A vezér kétségkívül pszichopata. A hatalmi téboly megszállottja. Egyedüli motivációja a hatalom megszerzése. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Egy kis falu lakói hátukon egy koporsóval szédelegnek végig két órát és majdnem egy fél évszázadot. Közben életüket, épségüket kockáztatják a szokás, a hagyomány, saját értékrendjük érdekében. Értjük, megértjük őket, de közben érezzük, az igyekezetük hiábavaló, a múltat, bár lezáratlan, megváltoztatni nem lehet. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Szappannal szájat mosatnak velünk, ha szóvá tesszük, hogyan jelenik meg a „család” elvont ideája a valóságban – finoman szólva – a maga tökéletlenségében. Ma nem a gyerekbántalmazás illetlen, hanem ha valaki beszélni akar róla. HERCZOG NOÉMI KRITIKÁJA.
Terápiás fázisába érkezett Máté Gábor és Horvai István 2003-ban végzett osztályának önéletrajzi ihletettségű, immár a hatodik egynyári részt színre állító közéleti bulvársorozata, melynek jótékony hatásai egyéni és közösségi szinten is reménykeltők. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.
Valahol a jövőben vagyunk, 2035-ben vagy 36-ban. És olykor 2061-ben, de csak ha valóban úgy akarunk tekinteni az előadásra, mint majdani múzeumi darabra, amely fölött tovacsattoghatnak a látogatók és a puhapapucsú teremőr léptei a bánatos színházi nekrológ után. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.
Nagy Zsolt már megint mór, Tóth Orsit újra bántják, Katona László most is manipulál. Ennek ellenére a Meggyalázás nem szokványos produkció: itt ugyanis nemcsak a szereplők kapják a nagyobbnál nagyobb pofonokat, de a nézővel sem bánnak mindig kesztyűs kézzel. NAGY GERGELY MIKLÓS ÍRÁSA.
Teljesen valószínűtlen, hogy a Zsámbéki Színházi Bázis több mint két évtizedes történetében senkinek nem jutott eszébe A kékszakállú herceg várát előadni a „hatlyukú”-nak nevezett rakétasilóban. Pedig így van: Menszátor Héresz Attiláé az első zsámbéki Kékszakállú-adaptáció. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.
„Kevesebb tartalmat, több formát!” – írja a Próbabábuk című elbeszélésében Bruno Schulz. A Kompánia Társulat Zsámbékon bemutatott új produkciója mintha ezt a gondolatot követné, bár az alkotói szándék valószínűleg nem egészen ez lehetett. KELEMEN ORSOLYA ÍRÁSA.
Baksa Imre zsámbéki rendezése igazi nyári örömszínház: a Tévedések vígjátékának aktuálisra bulvárosított helyzet- és szövegpoénjai mentén kibontakozó csapatjáték a szegényszínházi körülményekre való rájátszás öniróniáján túl termékeny kreativitást mutat. Mókát és kacagást. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.
Három férfi játszik három nőt a jeles román rendező, Radu Dinulescu Genet-fantáziájában. Teátrális fizikai színház virtuóz clownokra és megkopott patinájú színdarabra. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Bár a fő szerep Máthé Zsoltnak jut, itt sem övé a főszerep: a nézők soraiból vagy a háttérből figyeli a jórészt kudarcairól és mellőzöttségéről szóló etűdöket. Jelenlétéből és olykor közbeavatkozó trombitájából viszont a kicsi-a-bors-de-erős konoksága szól. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.