Nem muszáj, hogy legyen követhető sztori, főhős, akivel azonosulni lehet – ezek hiányában még lehet pompás egy előadás. Legutóbb például a Melancholy Rooms volt ilyen. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Tucat-Tosca helyett egyediségre törekvő, s több ponton sikeres produkciót hívtak életre Miskolcon Kesselyák Gergely és alkotótársai. Nem csupán a merészségért jár a méltatás. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Egy kétestés királydrámát kevesebb, mint három óra alatt előadni úgy, hogy összetett figurák rajzolódjanak ki és a történet is követhető maradjon, nem könnyű. Zenével, dalokkal, extra betétekkel dúsítani az anyagot egyenesen nyaktörő mutatvány. Szerencsére mégis van, aki megpróbálja. SÁNDOR ZITA KRITIKÁJA.
Humor és tragikum között csapongó programot tanított be a Budapesti Fesztiválzenekar Barokk Együttesének a belga historikus előadói gyakorlat all round muzsikusa, Jos van Immerseel. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.
Újabb moziklasszikust hozott elénk Orlai Tibor Belvárosi Filmszínháza: Clint Eastwood és Meryl Streep közös jutalomjátéka kevésbé tűnt hálás alapanyagnak László Zsolt és Udvaros Dorottya számára. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Sokat tűnődtem azon, hogy az új vezetéssel működő Miskolci Operafesztivál arculatváltásának fő motívuma a megszüntetve megőrzés vagy pedig a megőrizve megszüntetés volt-e. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Bródy Sándor falusi zsánerképeinek minden mozzanata magyarázatra szorul, jóllehet semmi lényegi nem változott: az urambátyám ma korrupció néven ismert, a „fajmagyar szupremácia” egyszerűen rasszizmus, a makulátlan tanítónő pedig ugyanúgy jön, lát és továbbáll, ahogy eddig is. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.
Nincs jobb nyáresti időtöltés annál, mint hűsöléssel egybekötött könnyed műélvezet reményében beülni a szellős szabadtéri színház nézőterére. De mi van akkor, ha a langymeleg fellázad, és az időjárás szembemegy a társulat és a közönség óhajával? IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Küzdelem a rákkal és harc a személyes halálért, az emberi méltóság megőrzéséért a végórákban – ezt a szorongató témát tárgyalja Marco Tutino 2003-as operája. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Magára vessen, aki túl sokat jár színházba: a recenzens nem kevés előítélettel indult a szegedi Turandot remake-jére, hiszen élénken élt emlékezetében a tavalyi bemutató utáni csalódottsága. Innen szép győzni, és ami ennél nagyobb csoda: lehet is. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Mintha színházban volnánk. Mintha bármi mélyebb értelme lenne annak, amit látunk. Mintha Telihay Péter megrendezte volna Benjamin Britten antik témájú, keresztény mázzal leöntött kamaraoperáját. A látszat azonban csal. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Foltin Jolán és Kiss Ferenc passiójátéka, annak ellenére, hogy Jézust – némiképp redukálva – mitikus mesehősként tálalja, mégis szerethető. A zene gyönyörű, megrendülni meg nem itt fogunk. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Ha van opera, aminek ideális közege a Dóm téri gigantikus színpad, akkor a Turandot biztosan az. A szegedi játékok 1959-es újraindulása óta a rátarti császárlányt több ízben gyűrte már le itt a szerelem, utoljára 1991-ben. Idén Kesselyák Gergely korrekt, ám meglehetősen egyszínűre sikeredett Turandot-rendezésével nyitott a szabadtéri. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Felmerül a kérdés a Stefánia palota nézőterén, hogy micsoda is ez a Bevetés, amit nézünk és hallgatunk. De talán könnyebb onnan megközelíteni, hogy mi nem. Nem zenés játék, nem zenedráma, nem eredeti musical. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.