Az átpolitizálódott magyar színpadokon egyre kevesebbszer találkozni merész, szókimondó, totális színházzal. Az alkotók inkább csak utalásokban és a nézőkkel való összekacsintásokban végeznek partizánmunkát. De vajon tényleg csak ennyit engedhetnek meg maguknak a magyar színpadokon dolgozók? HORNOK MÁTÉ KRITIKÁJA.
Az Arvisurában töltött hőskorra élete talán legboldogabb időszakaként emlékszik vissza Scherer Péter, aki az elmúlt évtizedben újra az ötvenéves Szkéné Színház meghatározó alkotói közé tartozik mint a Nézőművészeti Kft. egyik vezetője. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.
Átlátszó, mint az ablaküveg: Peter Shaffer Amadeus című darabja nem filozofikus értelmezést, világrengető rendezői koncepciót kíván, hanem jó színészeket. De azt nagyon. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Márpedig a színháznak muszáj politizálnia, ha másért nem, hát azért, mert a politika pont olyan, mint a színház: kulisszahasogató ripacsok és istenadta tehetségek váltják egymást a pulpituson, vagyis a világot jelentő deszkákon. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Kamasznak lenni eléggé rettenetes. Még akkor is, ha a dolgok körülöttünk viszonylag normális mederben folynak, hát még úgy, hogy a világ teljesen a feje tetejére áll körülöttünk. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
A K. V. Társulat és a Füge Produkció a Thália színházban mutatja be Rába Roland és Zöldi Gergely Dermedési pont című előadását. A próbán beszélgettünk az előadás két szereplőjével, a társulat alapítóival, Száger Zsuzsannával és Urbanovits Krisztinával női dolgokról és a függetlenek lehetőségeiről. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
A történelmi kontextusba ágyazott társadalomkritika, a görög tragédiákat idéző vérfertőzés és a „színház a színházban” következetesen végigvitt koncepciója ellenére a Képmutatók cselszövése a fegyelmezett alakítások és a mértéktartó rendezés miatt érdemel elismerést. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.
Tamási Zoltán kirándul. Ezúttal sokfős csapatot rendez. Nem hagyományos értelemben vett társulatot, hanem a TÁP Színház este tíz után összeálló ráérőit. És az orosz drámairodalom arcképcsarnokát. VARGA ETELKA KRITIKÁJA.
A Pokoli kamaradarabok harmadik epizódja – az alkohol és a tehetség(telenség) problematikája után – „a szenvedély szenvedéstörténeté”-ről, „az ágy titokzatos tárgyá”-ról regél színpadi keretek között. Wragby és Tevershall sincs sokkal messzebb, mint Petuski. MOLNÁR ZSÓFI KRITIKÁJA.
Mi történik, ha a világ legjámborabb embere – történetesen Lajos – egy napon elveszti az emlékezetét? Semmi. Legrosszabb esetben elkallódik valahol. De mindjárt más a helyzet, ha feltűnik a megszállott dr. Pumánszky, aki mindent ki akar szedni onnan, ahol semmi sincs. NAGY GERGELY MIKLÓS ÍRÁSA.
Pech. Traugott Buhréval a főszerepben, 1985-ben, Nyugat-Berlinben, a Theatertreffenen láttam a Színházcsináló Claus Peymann által Salzburgban és Bochumban megrendezett ősbemutatóját. FORGÁCH ANDRÁS KRITIKÁJA.
Kérdések sorát fogalmaztam, amikor kijöttem a Ráday utcai színházból: lehet-e három darabból egy negyediket írni? Lehetséges-e Tolnai Ottó drámai szövegeit színre állítani? Mit lehet kezdeni Pesten a „Vajdaság-mitológiával”? Megél-e a színpadon a költészet, az esszé és az elbeszélő próza különös keverékéből születő dráma? A válaszok nem egyértelműek. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Tamási Zoltán, ez a remek fapofa, akinek arcbőre, szemhéja alatt szálkák szaladgálnak, Narrátorként bejelenti: a társulatnak se kedve, se ideje, s főleg pénze nem volt e bemutatóra, tehát az egészet nem nagyon ajánlja, nézzük meg inkább tőlük a Csontbrigádot, az jobb. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.
Venedikt Jerofejev Moszkva–Petuski című kisregénye nem ivászati kézikönyv, bár annak is felfogható. A remek szöveg olvasása közben a könnyeivel küszködik az ember, kacagva sír vagy fordítva. De nagy kérdés, hogy kívánkozik-e mindez színpadra… Nagymonológ három hangra. MOLNÁR ZSÓFI KRITIKÁJA.
A nyaktiló működésére emlékeztető gesztusok sűrűn térnek vissza az előadás mozgásvilágában. Pak-pak: karikázva vagdalják a jégcsapretket, sss-sss: erős mozdulattal szelik a kenyeret, sitty-sutty: kézfej metszi a levegőt. Guillotine-elvű világ – társalgóra, büfére méretezve. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.