Ismerős szerző, ismerős dráma, ismerős szöveg. Minden ismerős ebben az előadásban, de vajon az ismerős tud-e valami új élményt nyújtani? Vagyis az ismeretlen izgalma megteremthető-e az ismerős helyzetekkel és karakterekkel? HORNOK MÁTÉ ÍRÁSA.
Ábrázolható-e a nyomor színpadon? Ha igen, milyen eszközökkel? Naturalista vagy szimbolista jelrendszer a célravezető? Hogyan válik valami nyomorúságossá? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben a Bartók Kamaraszínház Nincstelenek bemutatója után. HORNOK MÁTÉ ÍRÁSA.
A koronavírus-járványra a színházi szakmának is reagálnia kellett valamilyen módon. Létrejöttek online streamelt előadások, és kifejezetten a virtuális térre készült produkciók is. De mi történik akkor, ha az online tér már nem kényszer az alkotók számára, hanem vállaltan erre a felületre szeretnének színházat csinálni? HORNOK MÁTÉ KRITIKÁJA.
Az átpolitizálódott magyar színpadokon egyre kevesebbszer találkozni merész, szókimondó, totális színházzal. Az alkotók inkább csak utalásokban és a nézőkkel való összekacsintásokban végeznek partizánmunkát. De vajon tényleg csak ennyit engedhetnek meg maguknak a magyar színpadokon dolgozók? HORNOK MÁTÉ KRITIKÁJA.
Irónia és groteszk. Két olyan eszköz, amelyhez előszeretettel nyúlnak mostanában azok az emberek, akik a minket körülvevő, omladozó társadalmi és politikai rendszerre szeretnének reflektálni az országban. De vajon ez az út? HORNOK MÁTÉ KRITIKÁJA.
Van, akinek természetes, hogy a nem heteroszexuális állampolgárok is hasonló jogokkal rendelkezzenek, mint a többiek, míg mások számára ez nem magától értetődő. Gondoljunk róla bármit, a kérdés jelen van ma Magyarországon, így a színháznak is kötelessége reflektálni rá. Erre tesz kísérletet Tarnóczi Jakab Vízkeresztje. HORNOK MÁTÉ ÍRÁSA.