A Bohócok a Láthatáron Csoport Én Prométheuszra gondoltam című részvételi slamszínházi előadáshoz egy belvárosi középiskola tantermében volt szerencsém. PROICS LILLA (RÉSZVÉTELI) KRITIKÁJA.
A hozzávalók adottak: gazdasági okokból kivándorló fiatal értelmiség mint kortünet, erre a jelenségre reflektáló slammerek és az elmúlt évszázadok magyar verseiből válogatott anyagot prezentáló színészek. Ebből próbált a Radnóti Színház kisütni valamit, ám azért, amit ezzel a műfajokon átívelő projekttel létrehoztak, hogy úgy mondjam, nem osztanak Michelin-csillagot. POGRÁNYI PÉTER ÍRÁSA.
Egyik legprogresszívebbnek számító költőnk, a nagy Ady Endre 1904-ben Párizsban betévedt egy anarchista estre, és nem győzött fintorogni azon, hogy ott „mindenki valaki”, ahelyett hogy szép rendben külön lennének a felszólalók egyfelől (a pódiumon, nyilván) és a publikum másfelől, a sorokban. Ráadásul „Piszkos Pierrot-k és Pierrettek integetnek suta arccal a falakról.” SELYEM ZSUZSA ÍRÁSA.
A Kiszorultak társadalmi integrációjára jelenleg kevés alkalmasabb kulturális kísérletet látok a slam poetrynél. Ez az ígéret arra is lehetőséget kínálhat, hogy megteremtődjön valami (szükségszerűen alacsony belépési küszöbbel), amit konszenzuális művészetnek nevezhetünk. Ez a kiszolgáltatottak hatalma. Ha ez nem sikerül, akkor lehet, hogy elveszünk. FEHÉR RENÁTÓ ÍRÁSA.
A slam poetryről mindenkinek van véleménye, azonban felkészült és releváns kérdéseket megfogalmazó kritikust még mindig keveset találunk. Hiszen a hagyományos művészetelméletek felől közelítő irodalmár érthető módon nehezen tud mit kezdeni a műfaj intermedialitásával vagy a költészet programként meghirdetett demokratizálásával. ZÁVADA PÉTER ÍRÁSA
Marno János sejtésével ellentétben “a slammerek” nem küzdenek “a politikailag közvetetten cenzúrázott, azaz anyagilag ellehetetlenített folyóirat-költészet ellen”, a politikai cenzúra ellen viszont valóban küzdenek. És nem csak indirekt, hanem egészen közvetlen cenzurális törekvésekkel is találkoztunk már. 2014-ben, Európa szélén, de azért még Európában. CSIDER ISTVÁN ZOLTÁN ÍRÁSA.
A slamvita és slammozgalom néhány alapvető félreértéséről szeretnék írni. Eléggé kritikus leszek, de nem azért, mert bántani akarom a műfajt, hanem mert a slam kibírja. KEMÉNY LILI ÍRÁSA.
nem emlékszem, hol, mikor vagy kinek mondhattam a Pion István által idézett megjegyzésemet. Nem ugrik be semmi, lőttek a rövid távú, ám egyre messzebbre hatolva hamvasztó emlékezetemnek. Hogy a komfortzónába soroltam a slamet, mint egy nosztalgiázó agg-beat vagy hippi, aki a saját ifjúkorát tekinti a hőskornak, és a jelenvalóságot természetesen a romlás, bomlás, elgagyisodás munkaalapú vagy/és piacorientált, nyalakodva marakodó üzekedésének? MARNO JÁNOS ÍRÁSA.
A legfontosabb kérdés az, legalábbis e vita hozzászólóinak munkásságát, hivatását tekintve mindenképpen, hogy irodalom-e a slam poetry. Braun Barna vitaindító írásában azt mondja, hogy a műfajnak nincs sok köze az irodalomhoz, de ennél is tovább megy, szerinte „a slam közege” nem tesz jót az irodalomnak. Kíváncsian olvastam volna e kitételek mellett arról is, hogy ugyan miért gondolja így. PION ISTVÁN ÍRÁSA.
Megkockáztatom, hogy egyetértek. Ez persze nem szerencsés, hiszen ez egy vita, nekem is inkább vitáznom kellene valakivel. De nem olyan időket élünk sajnos, hogy arról lehetne vitatkozni, kik jobbak, a sznob értelmiségi irodalmárok vagy a kamaszlány módjára duzzogó slammerek – hogy mindjárt ne csak valami bántót, de valami szexistát is mondjunk. Duzzognak-e a slammerek? Igen. Légy erős, a költők is. Legalább annyit. KAPELNER ZSOLT ÍRÁSA.
Nézhetjük ezt afelől is, hogy az elitté nemesedett (és néha sajnos: sorvadt) költészetnek egész egyszerűen semmi köze a szakmán kívüli világ 97,5%-ához. És ezzel még nem lenne baj, ha ez a szakma nem tenne úgy, mintha a világ tényleg nem is létezne. De, jelentem, létezik. SIMON MÁRTON ÍRÁSA.
Aki követte a slamről folyó vitákat az elmúlt évben, tudja, milyen nehéz megszólalni (vagy akár csak egy kritikusabb Facebook-posztot is közzétenni) a témában anélkül, hogy ne nevezzék ki a hozzászólót a „slam ellenségének”, vagy ne vádolnák meg állott szagú, álértelmiségi sznobizmussal. BRAUN BARNA ÍRÁSA.
Irodalomtörténeti esemény a Slam.pont elnevezésű slamperiodika (mondják a kiadó meg a szerzők). De vajon mitől slamperiodika, ha nem slamirodalom? Vagy: mitől irodalomtörténet, ami slamperiodika. Mitől esemény? És kik azok a CSION BÖLCSEI? TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.
Barátaim elhívtak egy közeli rokonuk szalagavató ünnepségére, vidékre, ahol a kisváros parkjának színpadán a fiatalok műsorral készültek. A műsor után engem vizslatott mindenki, hogy én vagyok a kritikus, ez a munkám, mondjam meg, úgy szakmailag ez milyen produkció? Nyeltem egyet, aztán beszélni kezdtem. TOROCZKAY ANDRÁS KRITIKÁJA.
Simon Mártont egyre kevésbé kell bemutatni. Volt Mozgó Világ nívódíjas, megkapta a Móricz Zsigmond Irodalmi ösztöndíjat, első kötetéért a Makói Medáliák Díjat vihette haza. TOROCZKAY ANDRÁS INTERJÚJA.