Minimálszínház, amelyben nem a külső cselekvések fontosak – alig-alig vannak –, hanem a színészi jelenlét, a belső történések, valamint az Örkény István eredeti kisregényéhez is visszanyúló szöveg. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Brecht óta a karfiol ápol és eltakar. És mi mindent: ölést, rablást, erőszakot és zsarolást, ahogy az egyik serény zöldséges mondja a darab vége felé. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
A tavalyi Nyugat-centenárium versünnepének testvérműsora e műhelyben a Radnóti Miklós születésének századik évfordulójára emlékező összeállítás. Minőségi munka, színházi unikum ez is, de összességében nem ér fel elődjével. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
És megint bedugja hosszú nyakát a gólya, még hosszabb csőrében megint pólya csüng. Épp ideje, az előző gyermek megint csúnya véget ért. Anyusunk és Apusunk lankadatlan derűvel néz az újabb megpróbáltatás elé. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Kétlem, hogy létezne olyan igény, mely a blogok színpadra állítását a színház modern technikával való lépéstartásaként üdvözölné. Az Örkény blogvadászat című előadása sem terjeszti ki a színház határait „az internet határtalan, virtuális világa” felé. De attól még jó. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.
Amikor Petri György 1994-ben zseniálisan magyarította-újrafogalmazta a Mizantrópot, Molière amúgy is keserű megállapításába a maga és kortársai életérzését vetítette bele: „Ez a kor oly perverz és becstelen!” Napjaink valóságáról ennél is lesújtóbb Gothár Péter véleménye. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Vajon több ez, mint papír nélküli felolvasószínház, kistafírozott irodalmi est? Mit számít! Ahol jó színészek okos és szép szövegekkel állnak a közönség elé, rosszul aligha járhatunk. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.