A bűvös vadász Carl Maria von Weber operájában a Fekete Vadász. A játékhagyományban ilyenkor fekete egyenruhában járkál egy félelmetes, gonosz alak, szúrósan néz, s amikor kell, azt mondja (nem énekli), hogy: „Itt vagyok.” JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.
Az író mesterfokon oldotta meg a némi tartózkodással várt munkát, saját nagysikerű művének színpadra ültetését. A regény legfontosabb tartalmai, erényei, jegyei megmaradtak, de egy másik Jadviga párnája keletkezett. Szuverén alkotás. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A kétévente jelentkező Nemzetközi Monotánc Fesztivál beágyazódni látszik a hazai táncéletbe. KRÁLL CSABA ÖSSZEFOGLALÓJA 1. rész.
Zsótér Sándor és az operett találkozása korántsem véletlen, mégis: legalább annyira meglepő, mint amennyire szükségszerű. Az egri debütálás legfőbb erénye, hogy az operettjátszás közkézen forgó kliséinek megmutatása mellett bőven jut hely azok parodizálására is. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Ladányi Andrea legújabb bemutatója gasztroBaLettet ígér a Bárka Fesztivál nyitóelőadásaként. Ebből a gasztro – mint azt Seress Zoltán igazgatótól felvezetésként megtudtuk –, a székeink alá helyezett műanyag fast food-dobozokban rejlik. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.
1998 óta, kétévente kerül megrendezésre Győrben a Magyar Táncfesztivál, de hogy a szakmai seregszemle „lyukas” éveiben se maradjon táncünnep nélkül a város, 2007 után idén ismét Táncművészeti Biennáléra gyülekezik a győri közönség. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÖSSZEFOGLALÓJA, 1. RÉSZ.
Tanulságos végigkísérni a POSZT-on a főiskolás színészosztályok mozgásbemutatóit, amiket nézve kiderül, hogy testileg-szellemileg hol, mivel vérteződnek fel – a hivatásos előad-művészeti pályára készülvén – a diákok. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.
Játszhatatlan drámából mindjárt három is akad a magyar színháztörténetben: Az ember tragédiája, a Bánk bán, no meg a Csongor és Tünde. Ladányi Andrea ez utóbbit most másodszor teleportálta a virtuális valóságba, hogy megnézze, vajon ott mi történik vele. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Lehet-e vezényelni a fénygörbéket? El lehet-e táncolni az ajtócsukást? Művészi kérdésekkel, az elvont zörejzene és az absztrakt mozdulattánc nászával megkezdődött a Képek Ideje Fesztivál a Trafóban. SZ. DEME LÁSZLÓ KRITIKÁJA.
A színpad üres laboratóriumnak tűnik, láthatatlan lombikokkal, csövekkel. Kamera, laptop kell – és minden egyéb valahol egészen máshol létezik, történik. A múltbéli tudósok biztosan kortárs zenészként, intermédia-művészként reinkarnálódnak a XX-XXI. században… SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA KRITIKÁJA.
A Piaf Piaf közhelyek melodramatikus változataira épít kendőzetlen hatásvadászatot: a táncosokkal kiegészült társulat a tiszta szerelemről, az elmúlásról, a magányról, a szegénységről és a színház-az-egész-világról beszél, énekel és táncol. RÁDAI ANDREA KRITIKÁJA.
A jelen cikk első részének címében feltett kérdésre így is válaszolhatunk: egytől (az) egyig. Mert az korántsem mindegy, mikor nyúl az alkotó az egyszemélyes műfajhoz. Ahogy nagyon nem mindegy az sem, ki az az alkotó. JÁSZAY TAMÁS CIKKE.
Az eredetileg két különálló táncművet, az Aino és a szívek, illetve a BL című koreográfiákat – a táncosként is színre lépő koreográfus és alkotótársai, Bánki Zsolt és Sólya Ádám, valamint Borlai Gergely – szünet nélkül játszották. VIDA VIRÁG ÍRÁSA.
Felmerül a kérdés a Stefánia palota nézőterén, hogy micsoda is ez a Bevetés, amit nézünk és hallgatunk. De talán könnyebb onnan megközelíteni, hogy mi nem. Nem zenés játék, nem zenedráma, nem eredeti musical. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
A Közép-Európa Táncszínház egykori vezető koreográfusa, Horváth Csaba és „új csapata”, a Fortedanse tavalyi, kísérletező darabja január végén ismét látható volt a Trafóban. Jó hír, hogy mostanra teljesen kész a gigaprodukció: megérett, megrövidült, és a humora még mindig megkapó. SISSO KRITIKÁJA.