 Jelenet az előadásból. Fotó: Karsay Katalin |
A sok erőfeszítés: minimális támogatásból a maximum akarása, a fránya egyeztetési mizériák, az operaházi táncosokból a kortárs táncos előhozása – ez most mind meghozta a várt eredményt. Az előadás időtartamban már nem lépi túl a pszichológiai tűréshatárt, ami egyébként a koncepció része volt, hiszen Horváth Csaba sosem kímélte a közönséget, ahogy abban is következetes volt, hogy nincs ugyanabból a darabjából két egyforma előadás. A Michelangelótól kölcsönzött címmel már megalapozta a kíváncsiságot, bár a darabhoz való kapcsolata nehezen kibogozható.
A forma, a kísérlet a lényeges, nem sok történet van, a koncepció pedig egyszerre egyszerű és mégis nehéz: Pusztai Dávid zenész ütőhangszereinek – köztük a klasszikus dobfelszerelésnek, a lábasoknak és a PVC-csöveknek – és a táncosoknak a játékos találkozása a színpadon. Az új verzióban nem a zeneszerző, hanem Szabó Mátyás dzsessz zenész játszik a színpadon. Érezhetően kívülről látja a futamokat, könnyedén igazodik a tánchoz, plasztikusabban helyezkedik bele a történésekbe is. Időnként koncertélménye van a nézőnek, így egy jegyért rögtön két előadást láthat-hallhat.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Karsay Katalin. |
A színpadkép az Alice Csodaországban krikettmeccsét idézi vagy egy mesebeli tornaszertárt a Csipkerózsikából, ahol a testek épp belekezdenek valamibe. Talán az öltözékek miatt, amelyek olyanok, mint a mesekönyvek illusztrációi: piros, bő tornanadrágban pipaszár lábak, filctollal rajzolt kockás trikó, a színpad mellett pedig tornapadok. A végtagok kiterjedése a tánc tempójától illetve a fények változásaitól függően néha aránytalannak hallucinálható, és még ott van a helyben előállított, lábasokon, fúvócsöveken, olajoshordókon készülő zene, ami időtlenné varázsolja a történéseket. Új galaxisba kerülünk, egyszer egzotikus tájakra, ahol vicces vadállatok évődnek, máskor urbánus térbe, ahol a bodybuilder csillárnő a sztár, vagy egy konyhába, ahol elszabadulnak a háztartási eszközök. Aztán ebből a léptékből néha visszatérnek a kispadra a táncosok, akik ugyan magabiztosak, de közben mégis olyanok, mint a kölykök: játszani próbálnak a ritmusokon, ki-be járkálnak a párhuzamos valóságok között.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Karsay Katalin. |
Az ütős beleszól a táncukba, olykor belefolyik a játékba, időnként a mechanikus babák lába alá taszít egy-egy fazekat, amelyet azok később a fejükre húznak, hogy katonásdit játszhassanak, és hogy a zenész tovább dobolhasson rajtuk. Az egész nagyon abszurd, és ilyenkor a közönség hangosan nevet, ami egy kortárs táncprodukciónál nem gyakori. Közben komoly produkció alakul, amit hol a hangszeres befolyásol, hol a táncosok alakítanak, egymás kezéből kapkodva ki a képzeletbeli karmesteri pálcát. A táncosok incselkednek egymással, érzelmekben gazdag párbeszédek, izgalmas kommunikációk, sokszínű akciók alakítják az előadás folyamát.
Ladányi Andrea jutalomjátéka a zenésszel, amikor ő egy pohárból vizet iszik, a másik pedig elkezd mindig egy hanggal feljebb zenélni a lassan kiürülő üvegen. Végül előrecipelnek egy harmóniumot, aztán a mozdulatlannak hitt hasizomdíva, Lőrinc Katalin előrebotorkál, mint egy eltévedt gólem és pumpálni kezdi a hangszert, mint valami míves bábfigura, a zenész meg a billentyűzetbe csap. A Horváthtól már megszokott érzelmes zenére való befejezés következik, felszabadulnak a hormonok, megnyílnak a könnycsatornák, valami össztánc keletkezik a színpadon, és mindannyian elszáguldanak egy szép, új világ felé.