A Godot Intézetben nyílt látványos, gazdag, szórakoztató, kalandos és jelentős kiállítás nem apró elmozdulást, finom változást hoz a tíz évvel ezelőtti nagy műcsarnoki tárlathoz képest, hanem fordulatot, amely mégsem veszélyezteti az életmű egységét. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.
Az Apám romantikája eladó (2017) kiállítása után már nem gondoljuk, hogy Bukta Imre meglepetésekkel rukkolhat elő, hiszen négy éve az új festmények debütálása mellett valami más is várta a látogatókat: élő tyúkok siserehada. A művész most a hetvenedik születésnapja alkalmából nyílt tárlaton új területeket is beemel a parasztság pusztuló romantikájával és a természettel összefüggésben. MARTINCSÁK KATA KRITIKÁJA.
Az emberiség számos esetben tudott már fordítani a dolgokon, kitalálni valamit, amitől egy darabig mégiscsak továbbmegy a szekér. A koronavírus okozta bezárkózásra, a lehetőségek szűkülésére adott reakcióként egyre-másra születnek olyan válaszok, amelyek a karantént megelőző ún. normalitást helyettesítik addig is, amíg a dolgok rendbe nem jönnek. BIHARI ÁGNES ÍRÁSA.
Bukta Imre valamennyi témája hétköznapi, esztétikumot csak nyomokban tartalmazó falusi valóság, ő azonban belefesti a kozmikus tágasságot. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
„Az üresen hagyott háttér Vajda számára a végtelen” – írja róla az alkotótárs és egykori hitves, Vajda Júlia. Vajda Lajos fiatalon lépett át a végtelenbe, 1941-ben, mindössze 33 évesen ragadta el tüdőbetegsége, melynek előszele már jóval korábban és huzamosan részt követelt az alkotó mindennapjaiból. Ennek lenyomata kitapintható az életműben. Képeinek tömörítettsége, a koncentráltság, az egyszerűsítés, ami fokozatosan elhatalmasodott a művészetében, ebből a betegségtudatból is fakadt. VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.
Tamási Áron 1945 őszén kiájult a Nemzeti Színház Ráday által rendezett, Bajor Gizi és Ráday Imre által főszerepelt főpróbájáról, s a következőket írta: „a rossz mű és a rossz előadás sohasem egyszerű.” GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Tíz új festmény és egy félig bio installáció alkotja Bukta Imre legújabb kiállítását a Godot Galériában, ahol a képek hagyományosak, az installáció meglepő, de nagyon odaillő. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Komoly kihívás a Fiatal Képzőművészek Stúdiója harminc éves történetéből retrospektív kiállítást rendezni, az ugyanis számos buktatót rejt magában. KOCSIS KATICA KRITIKÁJA.
„Úgy beszéltem hozzá, mint valami kétségbeesett gyerekhez. És megnyugodott, és másnap megint dolgozni kezdett. Nem olajjal, hanem szénnel. […] Az egyik szélsőségből a másikba esett” – eleveníti fel Kassák azt a történetet, amikor is a már hosszú ideje alkotni képtelen Uitz Béla reményvesztetten jelenti ki sógorának: „nem tudok dolgozni.” HADI BARBARA ÍRÁSA.
Művészet és hatalom viszonya persze örök színházi téma. Ám a művészek és a diktátorok valóságos csörtéi tragikomikus helyzeteket szülhetnek. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
A Műcsarnok sajtósai a hajukat téphették, amikor a Mi a magyar? kiállítás után a Másik Magyarország címűt kellett propagálniuk. Bár a cím találó is, meg nem is, de a Bukta Imre hatvanadik születésnapjára időzített válogatást mindenképpen érdemes akár többször is megnézni. DÉKEI KRISZTA ÍRÁSA.