Bukta Imre, ahogy azt már tőle megszokhattuk, festészetében nem közömbös, felületes, vagy felszínes. Törődik a tyúkokkal, az elöregedő vidéki kertkapuval, a csorba lábossal, törődik a szomszédjaival, és persze törődik saját magával is: művészete a folyamatos önreflexiónak köszönhetően marad őszinte és mégis kritikai.

Részletek a kiállításból

A művész hetvenedik születésnapjának apropóján nyílt tárlat, a Műveljük kertjeinket! azonban nem pusztán azért különleges, mert az alkotó új műveit tekintheti meg a közönség. Mezőszemere múltja és jövője egyaránt megelevenedik, a festmények magukba sűrítik nemcsak a vidék esszenciáját, de azt a kapitalizmuskritikai aspektust is, amelyen keresztül a parasztság társadalmi valóságát vizsgálja. A kiállítás címe a Candide utolsó sorát is idézi, egyszerre utal a földdel való foglalkozásra (mezőgazdasági törődésre) és szellemi, szakrális munkára is, amelyet magunkban kell elvégeznünk.

Ami még fontosabb, hogy azok a törődésmotívumok, amelyek Buktánál eddig a jelen és a múlt közötti térben jelentek meg, az új kiállításban átfolynak egy szinte már-már disztópikus térbe: ilyen például az öregedés témája, a földművelés vagy a fogyasztás, az otthon és a kultúra tere. A festő olyan kérdéseket fogalmaz meg, mint hogy hogyan válik emlékké az otthon, és ennek kapcsán a kultúra. Hogy mi marad a magyar vidéki kultúrából, ha a társadalom nagy része megöregszik, és nem marad fiatal, aki tovább vigye az „örökölt” tudást. Műveivel olyan gazdasági összefüggésekre világít rá, mint például hogy Magyarországon szinte már teljesen megszűnt a háztáji sertéstartás, vagy hogy a kábeltévé és internetcsomagok előfizetésének a száma épp annyira nőtt az elmúlt évek során, mint ahogy a jegenyefák száma csökkent.

Míg Bukta Imre előző kiállításainak ereje abban rejlett, hogy a vidéket közelítette a városhoz, addig a Műveljük kertjeinket! új kulturális és tudományos szempontokat is megnyit hat interjún keresztül, amelyek a kiállítás nagyobb egységeit követik: Krasznahorkai László, Sebestyén Márta, Keserü Katalin, Barabási Albert-László és Mészáros Blanka értelmezik Bukta művészetét és kapcsolódnak saját munkájukon keresztül a művész által felnyílott tematikákhoz.

A tárlat amellett, hogy Bukta Imre életművét tárja elénk a festő megszokott humorával, keserédes, néhol groteszk jellegével igazi meglepetéseket tartogat a Godot kiállítótermében. Már az érkezéskor egy különös humort alkalmazó videómunkával találkozhatunk, amely egyszerre funkcionál megnyitószövegként és önálló alkotásként: a mezőszemerei közösséggel készített videón Bukta festményeinek valós szereplői szólalnak meg és nyitják meg a kiállítást, mindezt mindennapi munkavégzésük közben. Szinte eldönthetetlen, hogy kin mosolygunk szélesebben: a parasztasszonyon, aki a csirkéket eteti, vagy talán a koravén falusi menyecskén, aki elénk sétál? Melyikük alkalmasabb, hogy megnyissa a nemzetközileg és hazai szinteken is elismert mester, Bukta Imre kiállítását? – gondoljuk akaratlanul, miközben tényleg szürreális elképzelni, ahogy Mezőszemere apraja-nagyja beáramol a Godot tereibe.

Bukta Imre játéka a terekkel nemcsak az installáció műfajára terjed ki, fiktív terei éles kontrasztot alkotnak a saját élettereivel, amivel festészetileg és konceptuálisan is játszik. Ez nemcsak a térelrendezésben válik nyilvánvalóvá, a hely szelleme így többszörösen is megidézve nagyobb erővel és szakralitással hat, mint eddig bármikor. A Jegenyesor (2022) című munka minden eddiginél erősebben beszél a pusztuló magyar fafaj szomorú sorsáról, amelyet mára csaknem teljesen kiirtottak. A természet kihasználásának lehetőségei könnyen találkoznak a parasztságéval, amely a szocializmus alatt a legkizsákmányoltabb csoportnak számított.

Bukta tájképei persze mindig többek újraélesztett romantikánál, tartalmaikban mindig rejtett vagy egyszerűen dekódolható társadalomkritika található, sok esetben önreflexív gúnnyal fűszerezve. Ilyen például a Picasso-albumból készített kutyaól az Este falun (2020) című festményén, vagy az Imi 70! (2022) című térinstalláció, amely az öregedés és a médiakultúra változásait kapcsolja össze. A művet nézve Bukta festményeinek feszültsége tapinthatóvá válik, és hirtelen azt sem tudjuk, hogy egy szabadulószobába vagy egy diorámába érkeztünk: a nyugdíjas asszonyokat ábrázoló viaszbábuk nagyon valósághűnek hatnak, amint egy fiktív személy, Imi hetvenedik születésnapján ülnek, és az elropogtatott csirkecombok felett az ünnepelt gyerekkori fotóit nézik.

Bukta Imre: Itt vagy. Fotók: Godot Galéria

A retrospektív tárlat sok helyen tartalmaz visszatekintést Bukta korai életművére, többek között fűrészes installációjára (Erdőrészlet, 2011-) is visszautal, amely a Műcsarnokban volt látható. A kiállítás egyik főműve mégsem régi munkákra építkezik, hanem a művész ars poeticáját testesíti meg. A legfelső szinten található egész szobás installáció, a Kifordított ház (2022) több aspektust mutat be egyszerre: Beuys hommage-zsal, kukoricamorzsolással, családi felvételekkel egyaránt találkozhatunk benne. Az egész termet betöltő installációban mintha csak a kiállítás egésze sűrűsödne: a kislábasban tükröződik a világ maga, a gyomláló női alak, akit a lábasban futó videófelvételen pillanthatunk meg, egyidejűleg testesíti meg a vidéki embert, a természetet és az elmúlást. A felsorakoztatott mikrokozmoszok egyet jelentenek a ház lakóinak mindennapi tevékenységeivel, legyen ez paradicsomszedés, versszavalás, vagy kukoricamorzsolás.

A Kifordított házat körbejárva rájövünk, hogy kultúránk milyen erősen épül a népi hagyományokra, és mennyire szétválaszhatatlan a vidék ismerete a művészetekétől. Bukta Imre ravaszul éppen ennek a kettőségével játszik, saját magát és környezetét eszközként használva arra, hogy a kultúra kisajátításának feszültségét domborítsa ki, és sajátjaként beszéljen az egykor túlromantizált, mára elfeledett magyar paraszti kultúráról. Mezőszemere mindennapjait beillesztve olyan élő képet fest napjaink magyar valóságáról, amit akkor és csak akkor érthetünk meg és csodálhatunk igazán, ha felismerjük annak jelentőségét, hogy mit veszítünk azzal, ha nincsen rá eszközünk, hogyan őrizzük meg a vidéki kultúrát a következő generációnak.

A kiállításról már korábban is írtunk: Radnóti Sándor elemzése itt érhető el – a szerk. megj.

A kiállítás megtekinthető 2023. április 30-ig.