Az óriási érdeklődés mellett kísért maratoni hosszúságú napon inkább az elmélet volt középpontban, semmint a gyakorlat – a nagynevű és méltán tekintélyes alkotók előadásaiból mégis sok mindent „elleshettünk”. A Perényi Balázs drámapedagógus, rendező, kritikus által moderált Színházi lecke elnevezésű program a Marczibányi Téri Művelődési Központ színháztermében zajlott. A színpadon Máté Gábor, Spiró György, Zsótér Sándor, Mundruczó Kornél és Schilling Árpád követték egymást, a nézőtéren pedig a szélesebb értelemben vett szakma – színészek, rendezők, drámapedagógusok, tanárok, független színházi műhelyek alkotói, színházi szakos hallgatók, kritikusok, lelkes nézők, tehát a színház iránt elkötelezetten érdeklődő közönség – foglalt helyet. Az előadók mindegyike más-más téma köré építette mondandóját, másként közelítette meg a műfajt és saját szerepét, ám a hallgatóság irányába tanúsított nyitottság és bizalom közös volt bennük. Ennek, valamint az előadásokat követő beszélgetések releváns, hozzáértő és érdekes kérdéseinek köszönhetően az egész napot a közönségtalálkozók feszélyezettségétől mentes, jó értelemben vett bensőségesség jellemezte.
 Máté Gábor |
Máté Gábor a Katona József Színház készülő G. B. Shaw-előadása, A hős és a csokoládékatona kapcsán a zenés prózai színház gyakorlati megvalósításának lehetőségeit boncolgatta. Elmesélte a művel való személyes találkozását, rendezői koncepciójának (ki)alakulását, közben a felmerült és a munka jelenlegi fázisában még megoldásra váró problémákat a műfaj általános érvényű kérdéseire fordította át. Hogyan található meg a helyes arány a zene és az elhangzó szöveg között? Elidegenít-e a zene? Hogyan szólalhat meg jól a zene a prózai színházban? Miben más a színész állapota, amikor beszél és amikor énekel? Melyek azok a típushelyzetek, amelyeknél a cselekmény „behívja” és indokolttá teheti a zenét? A válaszok a készülő előadásra vonatkozó konkrét példákon keresztül fogalmazódtak meg, ám korántsem a mindentudás, hanem a kereső-gondolkodó alkotói magatartás jegyében. Máté Gábor a zenebejátszásokkal, valamint a szünet utáni nyitott próbával a nap legszemléletesebb és gyakorlati szempontból leginkább hasznosítható előadását tartotta meg. A Jordán Adél és Kocsis Gergely közreműködésével demonstrált próbán azonban nemcsak a munkamódszerbe nyerhettünk bepillantást, hanem a helyzet mesterkéltségére folyamatosan reagáló rendező színházszemléletébe is. Az alkotás eszerint olyan, mint amikor nyáron felhevült testtel megyünk bele a vízbe: ha hirtelen ugrunk, az végzetes lehet, ezért fokozatosan és lassan kell elmerülni benne. Különösen igaz ez a színházra, amely – Máté Gábor szavaival – a konfliktus művészete.
Spiró György előadásában a „minden művet az elején kell elkezdeni olvasni és a végén kell abbahagyni” valamint a „minden benne van a szövegben” állítások igazságát bizonyítandó Shakespeare III. Richárd című drámájának szakértő elemzésére mutatott példát. Miközben információkat tudtunk meg a korabeli színjátszásról, a darabról és a félreértelmezésekről, magyarázatot kaphattunk arra is, hogy miért nehéz ma Shakespeare-művet színpadra állítani. Spiró vérbeli íróként, az írott szó elkötelezett védelmezőjének szerepében a szöveg sajátosságaiból kiindulva fanyar kritikát szőtt mondandójába a mai színjátszásról és a mindenkori társadalom fonákságairól. A „füllel érthető” szószínházat eszményként állította szembe a naturalista-realista látványszínházi hagyománnyal, amely kettősség – szöveg és kép viszonya – a következő előadó munkásságának egyik legjellemzőbb sajátosságaként más megvilágításból is kifejtésre került.
 Zsótér Sándor |
Zsótér Sándor profi és élvezetes one man show-ja (az asztalon meggyújtott gyertyával, zakó-vetkőzéssel, ingujj-hajtogatással és az elmaradhatatlan dohányzással) Minden változik címen anekdoták tömkelegével demonstrálta alkotói útját „képtől a szövegig”. A „túl vagyok számtalan munkán, mégsem tudok semmi véglegeset a színházról, így százévesen” retorikája mögül a megértést önmaga számára nyughatatlanul kereső alkotó képe rajzolódott ki, aki ha „módszertanát” nem is, de gyakorlati szempontból hasznos és hasznosítható szakmai konklúzióit megosztotta velünk. Zsótérnak – bevallása szerint – sohasem jutott eszébe, hogy a színpadon azt is csinálják, amit mondanak, ezért pályájának kezdetén – a lázadás jegyében – a kép, jelenleg pedig a szöveg felől járja a megismerés útját. A jó színész mindentől függetlenül szerinte az, aki úgy mondja a szöveget, hogy „elhiggyem neki”, aki „bármit csinálhat, ha ő van mögötte”, mert igazat mondani húsz- és százévesen is lehet.
Mundruczó Kornél félig szakmán kívüliként, a „kétlakiság pozíciójából” szintén a hitelességet állította előadásának középpontjába. Szerinte az alkotó személyiségén átszűrt művészet az egyedüli, ami hat, a többi csak kulturális termék. A szakmaiság és a tanulhatóság ellenében a megmutatás gesztusát hangsúlyozta, amely által bárki színésszé lehet. A filmrendező filmes példákból kiindulva logikailag tökéletesen felépített érveléssel fogalmazta meg színházi ars poeticáját: a legfőbb kérdése a filmes hatások színházra adoptálása, annak érdekében, hogy a néző a színházban ne az intellektuális kihívással szembesüljön és műélvezzen, hanem „ugyanúgy dobogjon a szíve”, mintha filmet nézne. Mindkét műfaj egyaránt stilizált és fiktív világában Mundruczó szerint az emberi feltárulkozás hordozza az egyetlen lehetőséget a pillanatnyi valóság igazságának megmutatására, ezáltal a nézői azonosulásra. Ezért a színésznek nem valakit kell eljátszania, hanem tisztában kell lennie azzal, hogy mindenkor önmaga; nem szerepet kell eljátszania, hanem ő maga a szerep, amit a néző a megmutatás által magánéleti kockázat nélkül megfigyelhet. Az ideális színész mindezt nem tanulja, hanem tudja, ezért a rendező olyanokkal dolgozik szívesen, akik vagy nagyon civilek vagy nagyon profik, és akik számára az alkotás túl van a munka-érzeten és valódi élet-igény.
 Schilling Árpád (Forrás: marczi.hu) |
Az utolsó mondatokat a módszertani napot záró Schilling Árpád is mondhatta volna, mint ahogyan előadásának egésze is az előző fellépőhöz intézett kérdés kifejtése volt: Szabad akarat címmel a rendezői- és a színészi szabadság koordinálhatóságának lehetőségeiről és módszereiről értekezett. Beszélt a rendezőnek az alkotófolyamatban betöltött játékmesteri szerepéről, melynek lényege a színészek munkájának „keretezése” a „korlátozás” helyett; majd egy rövid filmbejátszást követően azt elemezte, hogy a színházi struktúra hogyan változtatja ezt az előadástípus is ugyanolyan termékké, mint a korlátozó módon készülteket. Végül a jelenlegi alkotói periódusában számára legfontosabb problémát, a színházi formákra és szerepekre való rákérdezés újfajta lehetőségeinek kutatását egy színházi tábor tapasztalatainak részletezésével illusztrálta.
Spiró György előadásában beszélt arról a dramaturgiai hatásról, amikor egy szereplő olyan titokba avatja be a közönséget, amelyet csak ő tud. Ezzel a bizalommal „felemeli” a maga szintjére a nézőket, és a többi szereplő ellenében szövetség alakul ki köztük, amely gesztusért a közönség mindig nagyon hálás. A Színházi lecke február végi módszertani napján a hallgatóság kitartó figyelemmel, érdeklődéssel és tapssal honorálta az alkotó-előadók személyiségén átszűrt hitelességet. Hogy mindennek mi lesz a gyakorlati haszna, az a folytatásból kiderül.