A Krétakör és a Katona József Színház közös rendezvényének második részében Fodor Tamással és Jeles Andrással beszélgetett volna Schilling Árpád. Jeles végül nem jött el, ami azért különösen szomorú, mert amilyen fontos és meghatározó színházi munkássága, annyira alulreprezentált, jó lett volna hallani, ő hogyan ítéli meg, miképp értelmezi önmagát. Nem kevésbé izgalmas azonban Fodor Tamás életműve, ami önmagában is megtöltött egy estét gondolatokkal a magyar színházi élet múltjáról és jelenéről.

Fodort nemcsak azért jó hallgatni, mert nyomdakész mondatokban beszél és sok évtizedes tapasztalatával képes egységes univerzumként tekinteni a magyar kulturális életre, hanem azért is, mert mindezt kiváló humorérzékkel teszi. A színházba ő – így mondja – belekeveredett, nincs felsőfokú végzettsége, ma színházigazgató se lehetne. Majd fanyar félmosollyal hozzáteszi: azért ebben is vannak kivételek.

Van saját narratívája, persze, összegez, hajlamos az anekdotázásra, két lábon járó színháztörténet ő, s mivel az egyes történetek között a jelenből állít fel relációkat, nem tekinthetjük kizárólagosan hiteles forrásnak, csak a legközvetlenebb aspektusnak. Kavarog benne a múlt, próbál távolságot tartani, de egyik anekdotából következik a másik, és szabadkozva mondja: „ez mind egyszerre történt velem, ezért nem tudok befejezni egy mondatot”. Hiba is lenne, ha befejezné, mert ha Fodor Tamás egy mondat, egy történet, akkor korántsem ért véget.

Többször tetten érhető az is, ahogy a jelenből megpróbál objektívan tekinteni a múltbéli önmagára. Ilyenkor kiszakad az anekdotatengerből, és elhangzik valami lényeges. Ilyen az a pillanat is, amikor felidézi a Gaál Erzsébettől és Székely B. Miklóstól való elszakadását: „másképp látták ők, én meg talán nem mertem másképp látni”.

Schilling Árpád

Ő nem akarta felrobbantani Szolnokot, de felidéz egy történetet egy francia trockista lányról, aki a vasfüggönyön túl a barátaival együtt azon fáradozott, hogy megváltoztassa a világot, amiben élt, és az egyetlen járható útnak ehhez a Renault gyár porig égetését látta. Fodor a vasfüggönyön innen nem tudott azonosulni ezzel a gondolattal, a történet csak azért fontos, mert lényegi felismeréshez vezet. Tudniillik nem lehet csak úgy megváltoztatgatni dolgokat, hanem mindent gyökereiben kell, egy csapásra, vagy legalábbis a történelem ezt látszik igazolni.

Beszél pártpolitikai szerepvállalásáról is, amibe – állítása szerint legalábbis – szintén csak úgy belekeveredett: jött egy kérdés, amire igent mondott, aztán három hónap alatt könyvekből tanult meg politizálni. „Nem voltam közel a tűzhöz, csak a kertünkben lévőhöz, mert ott voltak a kajálások” – ezzel üti ki a labdát a pálya szélére, nem akar öngólt rúgni, meg nem is azért jöttünk a Katonába, hogy a rendszerváltás utáni pártpolitikáról folytatott diskurzust hallgassuk. Bennem maradt e tekintetben némi hiányérzet, de ez bizonyára csak azért van, mert átéltem ugyan, de nem éltem meg a kilencvenes évek elejét, s így nem tudok azonosulni az „ezt úgyis mindenki tudja” nézőponttal.

Fodor Tamás

Schilling többször utal a Színházcsinálók előző beszélgetésére, amin Székely Gábor és Zsámbéki Gábor voltak meghívott vendégek. Székely akkor azt mondta, nem rendszerváltás, gengszterváltás történt inkább ’89-ben. Fodor erre azt válaszolja, ez olyan közhely, mint hogy szép vagy, mint egy rózsa, de összevetve azzal a történettel, amit tíz perccel ezelőtt mesélt, mindenesetre elgondolkodtató, mi valójában a véleménye. Ezt a sztorit csak azért írom le, mert jellemzőnek és tanulságosnak tartom, sokat elmond arról, amiben élünk.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Schwajda György. Schwajda György úgy döntött egy napon, hogy kormánybiztos akar lenni, ezért felhívta telefonon hősünket, Fodor Tamást, hogy nem ismer-e véletlenül személyesen egy bizonyos Magyar Bálintot… Persze, semmi szükségünk erre a történetre ahhoz, hogy tisztán lássunk, de újra és újra meglephet minket, hogy ezek nem az átkosból származó rémtörténetek.

Szóba kerül persze – nem is lehetne megkerülni – a Nemzeti Színház kérdésköre is, hogy mitől lesz az nemzeti vagy sem. Fodor álláspontja a kérdésben az, hogy a Nemzeti Színházat egyetlen dolog különbözteti meg a többitől, az pedig a rengeteg belepumpált pénz. Szimbolikus feladatát nem látja el, csak az egyetlen hely, ahol takarítják a vécét, mozog a színpad, stb. A Nemzeti Színház eszméje – meglátása szerint – nagyon progresszív gondolat volt egészen a kiegyezésig, azóta nem az.

Schilling némi türelmetlenséggel a hangjában kérdezi Fodortól: „mikor mondjuk ki végre, hogy ez így, ahogy van értelmetlen?” A türelmetlenség jogos, mi mindig mindent körülírunk csak, mindent ezerszer átgondolunk, mielőtt kimondjuk, vagy azért nem mondjuk ki, mert ezerszer átgondoltuk, szóval képtelenek vagyunk arra a primer egyszerűségre, amitől az ügyünk egy lépést tenne előre. A közvetlenül és jól nekünk szegezett kérdésekre viszont tudunk mi is válaszolni, Fodor Tamás is, mondja is helyettünk vagy velünk együtt: „most”. Elhangzott, itt van akkor az idő, indulhatunk felrobbantani a Renault gyárat.